A ’90-es évek végén volt egy időszak, amikor – amellett, hogy a CD-Pincéből, használtan szereztem be egy csomó számomra kedves anyagot – a haverokkal már nem műsoros kazettákat, hanem CD-ket másoltunk át egymásnak. Így tettem szert első Edguy-albumomra, a Vain Glory Operára, ami azóta is a kedvencem a 2020 óta parkolópályán lévő német csapattól, s amihez aztán rövid időn belül a zenekar többi, 20. században született nagylemeze is csatlakozott a gyűjteményemben.
Az jutott eszembe, hogy az első találkozás alkalmával vagy az első néhány benyomás után (főleg, ha egy nemrég indult formációról van szó) nyilván nem tudjuk még elhelyezni a bandát a metaltörténelem lapjain, fogalmunk sincs, hogy mi lesz belőlük. Ha az Edguy-jal nem is futott be szédületes karriert, ki gondolta volna például az akkoriban még csak oroszlánkörmeit próbálgató, a csapat debütálása idején alig nagykorú Tobias Sammetről, hogy mindössze néhány esztendő múlva olyan nagyszabású vízióval áll majd elő, olyan dalírói vénával rendelkezik, és olyan szervezőkészségről tesz majd tanúbizonyságot, ami egy máig tartó sikerszériát eredményez Avantasia nevű projektje számára?
De maradjunk a kezdeteknél, pontosabban az Edguy harmadik nagylemezénél, ami az általam ismert korongok közül (a 2001-es Mandrake-ig követtem az együttes pályafutását) szerintem a legslágeresebb, legmeggyőzőbb muzsikát tartalmazza. Nézzük először is a Vain Glory…-n közreműködők névsorát! Tobi, akárcsak korábban, az ének mellett basszusgitáron és szintetizátoron is játszik. Az alapcsapatot mellette továbbra is a két gitáros, Jens Ludwig és Dirk Sauer alkotja, az első két albumon doboló Dominik Storch helyett ugyanis itt már – sessionmuzsikusként – Frank Lindenthal gyepálja a bőröket. Vendégként pedig olyan nagyságok is tiszteletüket tették a stúdióban, mint a Blind Guardian-torok Hansi Kürsch, aki az Out Of Controlban és a címadó nótában ereszti ki hangját, illetve a Stratovarius-gitáros Timo Tolkki, aki az Out of Controlban szólózik, a Scarlet Rose-ban pedig a tamburin húrjait pengeti.
A zene, amit hallunk, bombasztikus európai power metal – erősen Helloween-es muzsika, némi szimfonikus beütéssel. Sammet hangja és énekstílusa is közel áll Michael Kiskééhez, és a hangzás is a nagy példaképet idézi. A gitárjáték talán nem olyan virtuóz, mint a Hansen-Weikath páros esetében, de ezek a dalok is felvonultatják a műfaj minden szépségét: a másfél perces Overture a szimfo-power intrók monumentalitását, az Until We Rise Again és a Fairytale a sebesség mámorát, a Scarlet Rose és a Tomorrow a lírát, az Out of Control a nagyívű kórusokat, a Walk on Fighting pedig a dallamoktól túlcsorduló, azonnal jegyezhető refréneket.
Elfogult vagyok ezzel az albummal kapcsolatban, de el kell ismernem, hogy vannak halványabb pillanatai is: a két lassú szám, amelyek szerintem sokat elvesznek az anyag erejéből, rontanak a lemez általános diadalmas-pozitív hangulatán. Mindezek ellenpontjaként, a lemez két megaslágere a címadó nóta, illetve az Ultravox-feldolgozás Hymn. Mindkettőtől a mai napig libabőrös leszek: előbbi refrénje telitalálat, és Hansi Kürsch szereplése is sokat dob az összhatáson, utóbbit pedig már eredetiben is szerettem, itt viszont az értő kezek alatt egy igazi power/speed himnusszá válik. Nálam a nyitónóta (Until We Rise Again) fér még fel a dobogóra, a szívemhez közelebb álló dalok körét visszafogottabb How Many Miles, az Out of Control és az acceptes riffre épülő Walk on Fighting erősíti még.
A lemez megjelenését követően csatlakozott a csapathoz Tobias Exxel basszusgitáros (hogy Sammet kizárólag az énekre koncentrálhasson) és Felix Bohnke dobos. Ezzel létrejött az Edguy klasszikus felállása, amelynek időtállóságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy onnantól nem történt tagcsere a zenekarban. Ez a line-up nyolc nagylemezt (és számos egyéb kiadványt) jelentetett meg, mielőtt 2020-ban felfüggesztette volna működését.
A közvélekedés a Theater of Salvationt és a The Savage Poetry-t is jobb anyagnak tartja, nekem azonban mindig is a Vain Glory… fogja jelenteni az Edguy-t. Pont.
