És eljött az első tudósításom ideje is a 70 000 Tons of Metal fesztivál első napjáról! Na de mielőtt jönne a lényeg, egy rövid beszámolót azért nem úsztok meg az odajutásról 😊
Január 28. 07:30-kor szálltam fel a londoni járatomra, hogy röpke 3 óra repülés után várakozhassak még 5 órát, mielőtt végre tényleg Miami felé veszem az irányt. Innen már csak 9 és fél órát kellett kibírnom, és máris ott voltam a napfényes Miamiban – azzal az aprócska különbséggel, hogy már ott is este 8 volt, vagyis besötétedett, hiába járnak mögöttünk 6 órával Floridában. A szálloda megtalálása után már csak annyi dolgom volt, hogy aludjak egy nagyot – csak sajnos a jetlag nem így gondolta, így mindössze két óra alvás után jutott időm elvégezni az online becsekkolást a hajóra, és egyúttal megcsináltam a biztonsági tréninget is a neten.
Vasárnap egyetlen programot terveztem a 70000 Tonsszal kapcsolatban: hogy részt veszek a metal beach partyn. Szépen meg is rendeltem az überemet, hogy elegánsan, 1 óra késéssel megérkezzem az 1-re meghirdetett eseményre, csak azzal nem számoltam, hogy közben maratont rendeztek az utcában, így nekem kellett az überem után mennem, nem fordítva. Az út a szállodámtól a végcélig, a The Clevelander szállóig kb. fél óra volt. A Clevelanderről annyit kell tudni, hogy South Beachen van, az események középpontjában, a legmenőbb környéken, és már évek óta minden hajókázás előtt megszállják a metalosok egy helyi szervezőnek köszönhetően. Itt aztán egész hétvégén megy a medencés buli, aminek én is tanúja lehettem, bele is kóstoltam, hogy megy ez Amerikában, miközben a háttérben NFL-meccsek mentek hatalmas kivetítőkön, egy sarokban pedig vinyleket és a beach party hivatalos pólóját lehetett kapni.
Nem mondom, hogy Amerika utazási szempontból a szívem csücske, de az biztos, hogy volt hangulata a bulinak, és az azt követő, tengerparti fotózásnak, ahol nagyjából 500-an voltak jelen a hajózók közül, plusz néhány zenekar is tiszteletét tette, amit nagyon jó fej dolognak tartok. Csak egyetlen negatívum volt az egészben: ismét tapasztalhattam, hogy Miami milyen elképesztően drága magyar (de szerintem bármilyen) szemmel nézve. Nem is vittem túlzásba a duhajkodást, inkább eltettem magam hétfőre, hátha összejön egy nagyobb alvás (nem, nem jött).
És aki nem kíváncsi a személyes hablatyomra, az itt csatlakozzon be. Szóval, beszállás a hajóra. Bár az über ismét megtréfált picit, végül időben érkeztem a beszállásra, amire 12:00 és 12:30 között kaptam időpontot. Ezt az egészet úgy kell elképzelni, mint egy reptéri becsekkolást, itt is ugyanúgy át kell menni biztonsági vizsgálaton és persze ellenőrzik a jegyeket, amerikai vízumot (esetemben ESTA-t) és az oltási igazolványt, csak ez az egész annyiban különbözik egy reptéri beszállástól, hogy itt végig metal szól. Sima ügy volt, 15 perc alatt be is jutottam, és nem mondom, hogy nem dobbant egy nagyot a szívem, amikor végre a fedélzetre léphettem. A 70000 Tons naptár fiúi és lányai fogadtak, és rögtön a kezembe nyomták a hivatalos műsorfüzetet, amiben minden aprólékos infó megtalálható, kezdve a programoktól a merchandising technikai részleteiig.
Szóval irány a szoba, ami egy négyágyas kis lyuk, két sima, és két lehajtható ággyal. Nem mondom, hogy a kényelem tetőfoka, de négy napra jó lesz. Hamarosan meg is érkeztek a szobatársaim, akik roppant barátságosak és jó fejek voltak, kiderült, hogy vagy tízen jöttek összesen Spanyolországból, baráti társaságként, ittunk is erre gyorsan valamit 😊 Ám ekkor még mindig volt 3 és fél óra az első koncertig, így jöhetett a hajó felfedezése. Nem akarlak untatni titeket a részletekkel, de a helyszín, vagyis maga a hajó tényleg lélegzetelállító. Van benne egy hatalmas bevásárlóutca, egy óriási kaszinó, több étterem (köztük a minden metálos álma, egy reggel hatig nyitva tartó pizzéria, ami ingyen vágja hozzánk a pizzát), fitneszterem, spa, játékterem, fedélzeti vízicsúszdapark, és még sorolhatnám, ha tisztában lennék mindennel, de van rá esély, hogy még az út végéig sem fogom mindent látni. Mondjuk ezek a méretek azzal is járnak, hogy komoly logisztika eljutni A-ból B-be, én az első napon a telefonom szerint 13 km-t tettem meg, ami akár túrának is beillene, és ez még csak fél nap volt valójában. Itt ragadnám meg a lehetőséget, hogy köszönetet mondjak a feleségemnek, aki rám erőltette, hogy elhozzak magammal egy övtáskát, amit gyűlölök, de ennél praktikusabbat ide el sem tudnék képzelni. Belefér a telefonom, a telefon powerbankje, a szobakártya, ami fizetőeszközként szolgál, és még pár apróság, így nem kellett folyton visszarohangálnom a szobába, ami jó pár kilométerrel megdobta volna az egész sztorit.
Még két dolog, aztán tényleg haladok a koncertbeszámolókkal. Először is tudni kell, hogy kb. 1500 fős személyzet gondoskodik a vendégekről a hajó képviseletében, és ebben még nincs benne a koncertek személyzete, amit a 70000 Tons ad, nem a sétahajót biztosító társaság. Felmerülhet a kérdés, hogy mekkora móka a személyzetnek 3000 metálőrültet istápolni, de többekkel is beszélgettem, és egyszerűen imádják a bulit meglepő módon. Konkrétan a legtöbben jelentkeznek direkt a feladatra, mert 1. itt sokkal nagyobb a fogyasztás, mint egy átlagos sétahajón, ergo a borravaló is több 2. A metálosokkal tizedannyi gond sincs, mint másokkal. Nincs folytonos nyavalygás, hogy ez vagy az nem jó, miért nem kék a paplan, vagy miért kocka alakú a jég, csak jókedv és bulika van, és ezt a személyzet is értékeli.
Amire pedig még kitérnék másodikként, aztán eskü, hogy jönnek a koncertbeszámolók, az a metalutazók összetétele, ami nem is lehetne vegyesebb. Először is nemzetiség szerint rengeteg az amerikai, a dél-amerikai (!) és az ausztrál. Aztán persze magyar szót is hallani itt-ott, illetve németek és észak-európaiak is vannak szép számmal, de Európa nem képviselteti magát akkora számban, mint más kontinensek. Korban is nagyon vegyes a kép, a legkisebbektől a nyugdíjasokig van itt minden, de biztonsággal kijelenthető, hogy a középkorúak vannak túlnyomó többségben, már csak az anyagi helyzetüknek köszönhetően is, nyilván egyszerűbb kifizetnie valakinek egy ilyen mókát, aki már régóta rendelkezik önálló keresettel, mint egy tanuló vagy pályakezdő metál arcnak. Egy viszont biztos: ne gondoljátok, hogy elkényeztetett, újgazdag apuci kedvenceivel van teli a hajó, a legtöbben keményen megdolgoztak azért, hogy itt lehessenek.
És most jöjjön a lényeg: minden az Iron Saviorrel kezdődött. 17:15-kor, a kihajózás után (koncerteket csak Miamitól távolabb lehet nyomni) ők voltak az első fellépők, és Coly ajánlására meg is néztem őket. A koncertterem egyébként egy jégpályából lett átalakítva, direkt a 70000 Tons kedvéért, és egyike a négy állandó helyszínnek. Egyszere két koncert szokott menni, de az első napon még a fedélzeten csak építik a színpadot, ezért az csak a második napon kerül beüzemelésre. Na de elkalandoztam, vissza az IS-höz: szolid power metalt nyomtak, soha rosszat kezdésnek, az látszott rajtuk, hogy nagyon örülnek, hogy itt lehetnek. Ismét egy kis megjegyzés: a közönség soraiban már most megjelent egy dínó és egy egyszarvú, ugyanis valamilyen rejtélyes oknál fogva elég sokan szeretnek mindenféle jelmezekbe öltözni, különösen az utolsó este, aminek már hagyománya van.
Ezután az Amberian Dawn következett a számomra, akikről szinte semmit sem tudtam, de már az első dalnál gyanús volt, mennyire felsejlik az ABBA a háttérből, és nem csalt a fülem, a banda nagy rajongója az ABBA-nak, még feldolgozáslemezt is kiadtak. Köszönöm, ennyi elég volt, a Supertrooper alatt angolosan távoztam a kaszinón keresztül, ami a hajó egyetlen pontja, ahol szabadon lehet dohányozni, és ezt ki is használják sokan. A helyszín számomra érdekesebb volt egyébként a bandánál, méghozzá azért, mert eredetileg ez egy ülésekkel teli színházterem karzattal, mindennel, de a színpad előtti jónéhány sort felszedték, hogy minél nagyobb legyen a buli. + 1: a koncert közben pincérek járkáltak mindenhol, így akár csápolás közben is tudott rendelni az ember egy sört.
A következő előadóval azonban már nem zsákbamacskát vettem, a The Crown pár éve már kedves a szívemnek, és nem is okoztak csalódást, letarolták a közönséget brutalitásukkal, ügyesen válogatva szinte az összes lemezükről. Ez volt az este egyik legjobb fellépése, és még hol voltunk a végétől!
Az Evergreyre is felkészületlenül ültem be, gondoltam teszek egy próbát, de hiba volt, ezt a műfajt, a progresszív power metalt sem nekem találták ki, számomra nagyon kevés az, amit a (meglepő módon) svéd srácok tolnak. Több egyéniség, kevesebb póz, ez a tanácsom nekik.
A Cynicet viszont kifejezetten vártam, sok jót hallottam róluk korábban, sokan a technikás death metal-címkét ragasztják rájuk, de amit ma láttam tőlük, az minden, csak nem szokványos death metal, mert a jazz technikájával és finomságával és a progresszív vonallal keverik a srácok, miközben elképesztő technikai felkészültségről tesznek tanúbizonyságot. A végeredmény egészen különleges, koncerten abszolút működött is, de otthon nem hallgatnám, az tuti, ez nekem túl agyas, és az sem segít, hogy a brigád mindennek kinézett, csak nem death bandának: nekem inkább jógatábor-szökevényeknek tűntek leginkább, élükön a guruval, az énekessel, aki bőrsaruban lépett fel. Ne már!!!!
A Kamelot szettje a power metal fanatikusoknak biztosan meggyőző volt, nekem kicsit színpadias volt elsőre, de ezen a napon az ő koncertjük volt a legnépszerűbb, szóval valamit biztosan tudnak, a fél órás késés ellenére. Rajtuk fogom tartani a szememet, ennyit ígérhetek. Mondjuk az nem segített abban, hogy komolyan vegyem őket, hogy a basszeros, Sean Tibbettsről az ugrott be, hogy úgy néz ki, mint egy befont hajú Körmendi János, és innentől nehéz volt komolyan venni az egész produkciót.
A Hideous Divinitynek a legkisebb, eddig még nem említett helyszín jutott nyilván a banda súlyához igazítva. Ez a Star Lounge volt egyébként, ami lényegében egy kisebb bár, mini színpaddal, szóval ne nagyon jegyezzétek meg a nevét, akik itt lépnek fel, azok közül nem sokat láttam. A helyszínen kívül egyébként az sem segített a közönség létszámán, hogy a death metal még ebben a közegben is rétegzenének számít (amennyiben nem bolondítják meg szintivel vagy énekléssel, de azt hagyjuk már, plíz). Mindenesetre a srácok tisztességes szettet nyomtak, Más kérdés, hogy a legizgalmasabb pillanat még így is az volt, hogy valaki egy hatalmas műfarkat ragasztott a mennyezetre.
Mindezek után jöhetett a várva-várt nagy kedvenc, a Kreator! Már a háttér (a Pleasure to KIll borítója) is sejttette, hogy valami különlegesre számíthatunk, és így is lett. Mille azzal érkezett a színpadra, hogy ma este csak is 1985 és 1993 közötti számokat fognak játszani, ami részemről totál OK, elvégre ezt a korszakát is imádom a bandának, viszont egy csomó dalt csak elvétve hallani tőlük élőben, például az Extreme Aggressions, vagy a csúcskedvenc Terrible Certaintyt. Nagyon nagy koncert volt, a Kreator elnyűhetetlen, ismét bizonyította. Íme, az elhangzott számok listája, azt hiszem, mást már nem is kell mondanom, minden old school Kreator-fannak be kell ettől hugyoznia.
* Ripping Corpse
* Extreme Aggression
* Riot Of Violence
* Terrible Certainty
* People Of The Lie
* Endless Pain
* Awakening Of The Gods
* Betrayer
* The Pestilence
* Some Pain Will Last
* When The Sun Burns Red
* Under The Guillotine
* Terror Zone
* Tormentor
Az első napra utolsónak a Fallujah fellépése maradt számomra, Mácsai Dani ajánlására. A metalcore nem áll tőlem túl távol, de ezúttal sajnos nem esett le az állam, talán rosszkor voltak rossz helyen, kapni fognak még egy esélyt, mert én már az ágyam felé kacsingattam éjjel egy körül. Emiatt a terveimből a következők nem valósultak meg: Insomnium, Internal Bleeding, Nightmare, Dear Mother, Cryptsys (ezt különösen sajnálom) és a Nuclear. Csak remélni tudom, hogy még a túrán pótolni tudom őket a második szettjük alkalmával.
Röviden összefoglalva az első napon (ami valójában csak fél volt, hiszen 17:00-kor kezdődtek a koncertek), megnéztem 9 bandát, és a nap nyertesei nálam egyértelműen a The Crown és persze a Kreator voltak. Hamarosan megtudhatjátok a következő részből, hogy mi történt, amikor Buga B a második napon felébredt (spoilerveszély!!!) hajnali 5kor.
