Csodálom és féltem a mindent egymaga intéző zenészeket. Csodálom őket, hogy megérzéseiktől vezérelve azt csinálnak amit akarnak – nincs belepofázás, nincs ellenvélemény -, de aggódom is értük, mert a csókjával csábító múzsa egyik kezével ad, a másikkal elvesz, és az önkéntes magányban alkotókat zsenialitásukkal együtt egy buborékba zárja, így a tévutakra sodródás veszélyeitől sem tántoríthatja el őket senki – pedig egy külső nézőpont olykor helyre tudná rakni az egészséges arányokat -, már ha szükség van efféle korrekciókra. Nem tudom, jelen albummal kapcsolatban pontosan mi a helyzet, mert bár nagyvonalú produkciónak lehettem részese, párszor megrezdült a léc – elveszni látszott a részletekben a lényeg -, és szurkolnom kellett, hogy a bűvésznek végül sikerüljön előrántani a nyusziból a cilindert.
Ha valaki követi Markus Stock (alias Ulf Theodor Schwadorf, Markus, Schwadorf, F.F. Yuggoth) pályafutását, és zenekarainak/projektjeinek sorát (Empyrium, Ewigheim, Noekk, Sun of the Sleepless, The Vision Bleak) találkozhatott már Sebastian Körkemeier nevével, aki a The Vision Bleak-et és a Sun of the Sleepless-t segítette ki élő fellépések alkalmával, és aki maga is multi-instrumentális zenész, és több zenekarban is aktív (vagy aktív volt), olyanokban mint a Black Destiny (ez 2009-ben lezárult), a Helrunar, vagy legújabb „formációjában”, a Cavernous Gate-ben. Stock-hoz hasonlóan ő is szeret álnevek mögé bújni (S.K., Alsvartr), egyébként pedig dobol, gitározik, basszusozik, dalszerző, és mostani vállalkozásában mindenes.
A Cavernous Gate néven futó projektjét 2017 környékén indította útjára, és azért citáltam ide Schwadorf személyét, mert Sebastian egyemberes csapatának bemutatkozó albuma, a Voices from a Fathomless Realm – talán nem véletlenül -, az ő zenei világával mutat rokonságot, ezek közül is a The Vision Bleak darkos/metálos/horror filmzenés cuccaihoz húz leginkább (ráadásul az „igazi” debütálás az egyik Schwadorf zenekarral, a Sun of the Sleepless-el közös split volt, 2019-ben), szóval, aki járatos ebben a szcénában, máris tudhatja mire számítson, aki meg nem, talán ez lehet a belépője.
A határtalan birodalomból érkező hangokkal kapcsolatban én a magam részéről úgy voltam, hogy először a felénél eluntam az előadást, de aztán rájöttem, túl közel ülök a színpadhoz, túl nagy elvárásokkal, és zavaróan direkt mód látom a üveggömböt mozgató drótokat meg a paraván mögé kucorgó segédek jövés-menését, így legközelebb már följebb lopakodtam a sötétben, egészen az erkélyig, és mindjárt élvezetesebb lett a műsor, bár a végén felhangzó tapsviharhoz csak késve, és némi kelletlenséggel csatlakoztam.
Az közelről és távolról is látszik, hogy Sebastian Körkemeier profi, nagy rutinnal rendelkező zeneszerző (és előadó), akinek kisujjában van minden, hogy élvezetes muzsikával töltse meg azt az egy órányi játékidőt, amit jelen albumával felölel. Hozza is a szintet – már ami az ötleteket, váltásokat, érzelmi hinta-palintázást illeti -, csak valahogy az igazán megjegyezhető, kapaszkodóként szolgáló momentumokkal bánik szűkmarkúan, és akárhányszor meginogtam rajongásomban, az mindig erre az okra volt visszavezethető.
Sok múlik a nézőponton. A romantika sötét erdejéből kivezető, szerpentineken kanyargó szerzemények feltételeznek egy bizonyos távolságból való rátekintést, mert a pillanatok, amiket mikroszkóp alatt vizsgálunk becsapósan illékonyak, lesodródhatnak a tárgylemezről, és a témák – elsőre talán indokolatlanul, később aztán túlságosan is kiszámíthatóan – váltanak egyik hangulati állapotból a másikba, miáltal szinte eklektikus benyomást keltenek ezek az egyébként műgonddal összerakott tételek, amik pusztán hosszúságuk okán is kihívások elé állítják a hallgatót – nem komplexitásukkal, vagy követhetetlen agyasságukkal, hanem mert a „sokat markol, keveset fog” csapdáját érzem, és a verem mélyén, a szürkeségben elmosódnak a vonások.
Egyedi, felismerhető karakterrel rendelkező dalokat nem is nagyon találtam köztük, mert ugyanabból a gardróbból válogat (és váltogat) magának kedvére való fellépő ruhát majd’ minden szerzemény: az atmoszférát remekül megalapozó intrót követő Old Graves Stir, a Through the Morass, vagy a Conjuration…és így tovább -, egészen a lemezt záró Skeleton Path rövidke egy percét megelőző The Turning Veil-ig. Az egymással testvériesen megosztott porlepte kosztümökön olyan címkék lógnak mint doom metal, black metál (én a death metált is ide sorolnám), atmoszférikus doom – csak hogy a legismertebbeket említsem. Ehhez jön még egy jó adag filmzenés, dark metálos mesélőkedv (mozis párhuzamként a Sleepy Hollow díszletei jutnak eszembe), zsolozsmázó szerzetesekkel, kút mélyén rekedt holdfénnyel, halomba dobált csontokkal. A gótikus boltívek alatt a két lábdob ütemére felpörgetett darálástól az okkult metál mágikus szellemidézéséig sok minden történik – talán túl sok minden is -, csak számomra nem elég koherensen. Minden részlet a helyén van, az összképből mégis nehéz átérezni az egységet.
A végső konklúzióm felemás. Túl azon, hogy hangulatos, magát hallgattató alkotásról van szó, kicsit úgy érzem, játszik velem Sebastian. Miközben látszólag végig hozzám beszél, soha nem néz a szemembe; mintha csak magának sorolná fel kedvenc ötleteit, hátha engem is érdekelnek. Sokszor végighallgattam már mondandóját, és mindig élvezettel ittam szavait, de ha nem figyelek oda, még most is hajlamos vagyok elveszíteni a fonalat, és háttérzeneként viszonyulni az albumhoz, ami így nem talál telibe, csak az aurámat bizsergeti, azt viszont nagyon. Talán a zsarnoki szigor hiányzik belőle, az egót tengelyhez kötő forgáspont, ami körül emlékezetes struktúrákba rendeződhetnének az egyébként élvezetes részletek, és így nagyobbá nőhetnének, mint az összegyűjtött jó ötletek laza szövetsége.
Első elbizonytalanodásom után, amikor belefogtam az ismertetőbe, még nagyobb volt a lelkesedésem, és a négy és fél pont is bőven esélyesnek látszott, a végére viszont – ahogy a lila köd elszállt -, reálisabban látom az album értékeit. Lezárásként úgy adok rá négy pontot, hogy ez erős négy pont, de nem annyira, hogy azt a hiányzó felet vissza tudná magához édesgetni. Ettől függetlenül, pörgesd le nyugodtan, és ítéld meg magad, mert azért van ebben rengeteg dolog, amiket mindig jó hallani.
