70000 Tons of Metal-2. nap 2023.01.31. kedd

Nos, az első nap beszámolója ott ért véget, hogy a második napon sikerült hajnali ötkor magamhoz térnem. Mi kezd ilyenkor magával az ember? Kihozza a legjobbat a helyzetből, és elmegy a hatkor nyitó edzőterembe edzeni, ahol egy barátságos michiganivel a bevándorlási helyzetről cseveghet, de ami még ennél is fontosabb, kényelmesen lezuhanyozhat egy tágas zuhanyban, nem kell a kabin mini zuhanyzóját használnia.

Frissen és üdén jöhet is a reggeli, hogy aztán elkezdődjön a  merch-őrület. Ugyanis a második napon nyitják meg a pólókat és egyéb dolgokat áruló boltot, reggel 7-kor, amihez sorszám dukál, hogy ne kelljen egész nap sorban állni. Nekem a 354-es jutott, így bőven volt időm, hogy mással foglalkozzak. Szerencsétre a 70000 Tons hivatalos merchcuccait még két helyen árulták, ahol be is szereztem a kötelező pólót mintegy 20 perces sorban állással. ÉS ekkor tartottunk még csak reggel 10:00-nél, én meg már egy fél napnyi dolgot elintéztem 😊

Kis közjáték: magabiztosan azt hittem, hogy egy nap alatt kiismertem a hajót, bárhová odatalálok a négy helyszín közül a 12 emelet forgatagában. Hát, mint azt a második napom is fényesen bizonyította, nagyon nincs így. Jó sokszor lett bolyongás egy helyszín kereséséből, és ha még olyan plusz csavarokat is beletettem, mint hogy a kedvenc bárom beiktatása, akkor nagy bajban voltam. Tényleg elképzelhetetlenül nagy a hajó, és hiába van kirakva szinte 10 méterenként  a hajó alaprajza, sajnos tényleg néha szó szerint azt sem tudtam, merre van előre, ami egy hajón való tájékozódáshoz elengedhetetlen.

Na de jöjjön a lényeg: nyugodt lélekkel érkeztem a nap első koncertjére, amit a Freedom Call adott a fedélzeten, ezzel felavatva a frissen felállított színpadot. Őket is Coly ajánlására vettem fel a listámra, hiszen eddig maximum a banda nevét hallottam. Nem is okoztak csalódást a srácok, elsöprő lendületű heavy/power metaljukkal indították be a napot, ami nem könnyű feladat így kora reggel, minden elismerésem az övék, biztos, hogy meghallgatom őket hanghordozón is.

A következő előadót viszont nagyon vártam. Ők az Oceans of Slumber, és már a Spotify-listán kiszúrtam éteri muzsikájukat, és nem is kellett bennük csalódnom. Varázslatos szettet raktak le az asztalra a második legkisebb előadóteremben, és a kíváncsi metalosok nagyrészt meg is töltötték a termet. Hogy ez miért érdekes? Mert az amerikai OoS nem éppen metalt játszik, inkább egy kis mocheebás rockot/ hard rockot játszik, néhol metálos elemekkel átszőve, ami az itt jelenlévőknek nem éppen a profiljába vág. Ehhez képest nagyon pozitívan fogadták a bandát, akik először eléggé megilletődötten kezdtek (az énekesnő meg is jegyezte, hogy hát igen, nem éppen party zenét játsszanak, így elnézést, ha csalódást okoznak egy délelőtt), de a közönség szeretetét megérezve egyre jobban feloldódtak. Fantasztikusan hangulatos, atmoszférikus 45 percnek lehettünk tanúi, énekesnőjük lenyűgöző teljesítményt nyújtott, nagybetűs előadóművész, le előtte a kalappal, de a többi zenész is hihetetlen dolgokat művelt elképesztő beleéléssel. Hallgassátok meg a The Waters Rising című dalukat, ha az bejön, akkor ezt nektek találták ki. Hihetetlen lelki mélységek és magasságok, gyönyörű délelőttöt okoztak nekem a srácok és a rövidhajú hölgy, a 3. napon emberibb, 18:00 órás időpontban lépnek fel, ott a helyem, pedig kevés bandát nézek meg kétszer a hajón. Katartikus élmény volt, csak ennyit mondhatok, ritkák az ilyen pillanatok az életben.

Lélekben arra készültem, hogy a második nap végre a mocskosabb zenék idejét is elhozza, hiszen fellép az egyik kedvencem, a Jungle Rot, és várt rám a Bodyfarm, A Belphegor, a Rotting Christ és a Warbringer is, hamarosan kiderül, milyen sikerrel. De előtte még tettem egy kis kitérőt a power és a heavy metal világába, első körben az Elvenkinggel. Őket az „éppen nincs más, valamit meg csak kell nézni”-alapon kukkantottam meg, de khm, hogy is mondjam, vannak ellenvetéseim. Elismerem, totál profin és lendületesen nyomják a srácok, ez tény, csak éppen a tök szokványos, 12 egy tucat power-vonalat képviselik, ami egy ilyen mezőnyben nagyon kevés. Először is, hegedűt használnak, ami már nálam rögtön intő jel. Ha már életidegen hangszer, akkor tényleg legyen inkább szinti, az még mindig jobb ebben a műfajban, mint a hegedű, főleg, hogy nem sokat tett hozzá a produkcióhoz. Aztán ott van a tenyérbe mászó énekes, aki engem arra a nyápic, beszari karakterre emlékeztet az Asterix és Obelix képregényből, akit a vikingek mindig hülyére pofoztak. Mutatom:

Az agyamra ment a béna ugrálásával és műkeménységével, de szerencsére ott volt a dobos, aki ellensúlyozta a srác bénaságát: Simone Morettin autentikus törpe-kinézettel rendelkezik, a fantasy-vonalról, és ez ehhez a zenéhez tök jól állt. De ezen kívül engem az olasz banda semmi mással nem győzött meg, szépen tessék leszállni erről az amúgy is túlzsúfolt power/heavy vonalról, és valami újat kitalálni!

Ennek a koncertnek egyébként volt egy másik, a zenekart nem érintő, ám annál idegesítőbb vetülete. Nem tudom, hogy csak rájuk jellemző-e, de pár dél-amerikai fiatalember jó mókának gondolta, hogy kétméteres szelfibotokkal próbálja meg felvenni az adott koncertet. Őszintén szólva szerintem ez rendkívül tiszteletlen dolog először is az előadó felé, hogy lényegében az arcába nyomják ezzel a kamerát, és tiszteletlen a közönség többi tagjával is, aki normálisan szeretné végig nézni a koncertet, nem pedig egy fémrúddal fél méterrel a feje fölött. Arról nem is beszélve, hogy gondolom a szelfibotos kis majmok lennének a legjobban felháborodva, ha az ember a nagy ugrabugrában kiverné véletlenül, vagy talán nem is annyira véletlenül a mancsukból azt a rudat. Csak remélni tudom, hogy ez otthon nálunk nem fog meghonosodni, már így is elég zavaró, hogy egy koncert arról szól, hogy 10-ből 8 ember előkapja a telefonját és jó ötletnek tartja felvenni a koncertet, amit aztán 97 %, hogy soha nem fog megnézni, tisztelet a kivételnek. Na, kidühöngtem magam, mehetünk tovább, de nyugi, lesz még! 😊

A következő néznivalóm a fedélzeti színpadon egy igazi klasszikus, általam mégsem nagyon ismert zenekar, a Vicious Rumors volt, akik zsigeri ősmetáljukkal szórakoztatták a közönséget. Ők is teli voltak energiával, úgy látszik, ez a hajó a holtakat is feltámasztja, akkora energialöketet ad mindenkinek. Nem mondom, hogy innentől VR-t fogok hallgatni, de elugrani sem fogok előle. A volt Metal Churchös énekes, Ronnie Munroe egyébként nagyot ment, jó helyen lesz a VR élén.

Hipp-hopp, annyira el is szaladt az idő ezekkel a koncertekkel, hogy ebédelnem kellett, amit egy általam felfedezett új helyen költöttem el. Kiderült, hogy a medencék környékén található egy mexikói kaja-állomás, ahol a különböző finomságokból, mint chilis bab, tépett marha, guacamole vagy jalapeno, rakhatja magának össze az ember a burritóját. Kegyetlenül jó ötlet, más napokon is vissza fogok ide térni, elvégre imádom a mexikói kaját, és baromi hangulatos egy nyugágyban elfogyasztani a jól megérdemelt ebédet egy medence mellett.

Viszont ebéd után jött a feketeleves: szembesülnöm kellett azzal, hogy a 21 koncert, amit aznapra kinéztem, egyszerűen teljesíthetetlen, esztelen rohanás és elájulás lesz a vége, ezért úgy döntöttem, racionalizálok és ebéd után egy alvást is beiktatok a fedélzeten. Ennek sajnos az általam már kinézett Atrocity, Obscura, Rotting Christ koncertek itták meg a levét, de remélem, hogy őket még a második körben sikerül elkapnom, mivel kettő (Atrocity és RC) előkelő helyen vannak az általam még nem látott bandák között.

Viszont pont időben ébredtem ahhoz, hogy a nagyon várt Bodyfarm fellépését ne hagyjam ki, és milyen jól tettem. A holland darálómesterek old school death metaljukkal azonnal megvettek maguknak, a két gitáros felállás iszonyúan jól működik náluk, a zene nem válik kásás, esztelen henteléssé, hanem kifinomult brutalizálást láthatunk a Bodyfarmtól. Ezt még megspékelték azzal, hogy lényegében az új lemezük élő premierjét láthattuk tőlük részben, szóval minden rajongó elégedett lehetett, és nálam is nagyot léptek előre a srácok a kedvenceim listáján. Mondtam én, hogy a gonoszabb zenék fognak ma tarolni, így is lett!

Ezt a vonalat erősíthette volna a Belphegor is ördögi blackened death metaljával, és ehhez minden adott is volt eleinte: hangulatos intro, látványos színpadi kép a műfaj minden klasszikus elemével, beleértve a bazi nagy fordított kereszteket is, csak hát számomra a zenei vonal már nem annyira erős. Megvagyok én a black metallal, de csak a lakossági szintig jutottam, az ilyen true vagy übergonosz cuccokkal nem tudok mit kezdeni, ez már nekem inkább massza, de talán hanghordozón még kapnak egy esélyt, higgyük azt, hogy nem volt az igazi az élő hangzás!

De rögtön a Belphegor után jött is a szabadtéri színpadon a Destruction, hogy megmentse a keményebb zenék becsületét a hajón, és jelentem, maximálisan helyt állt, sőt! A négyesfogattá avanzsált német banda szettjét nagyrészt olyan igazi klasszikusok alkották, mint a Mad Butcher, a Life without Sense, a Curse the Gods, vagy a személyes kedvencem, a Bestial Invasion. Iszonyatosan nagy bulit csináltak, a közönség pedig vevő volt az energikus előadásmódra, a Destruction pedig megmutatta, hogy miért tartozik még mindig a legjobb 4 német thrash banda közé. Egy ekkora buli után persze felmerül a kérdés: tudják-e még ezt fokozni a következő koncerten? Hamarosan ti is megtudjátok!

A Dark Tranquility is azon bandák közé tartozik (és több százan vannak), akiknek a nevét kismillió helyen hallottam, de a zenéjüket nem ismerem behatóan, élőben természetesen sosem láttam a bandát, de egyszer megnézném, ha elém raknák őket. Nos, itt lett volna az alkalom, de az élet, meg a csevegés-iszogatás-vacsorázás a frissen szerzett barátokkal sajnos tőlük elvette az időt, talán majd a második körben. Azt hiszem, ezt már mondtam pár bandára, nem? De mint tudjuk, nem a mennyiség számít, meg a méret, meg ilyenek….

A brit Dragonforce-ra is régóta fentem a fogamat, mert alapjában véve a jó power metalra mindig vevő vagyok, és a csapat komoly rajongótáborral rendelkezik, szóval bizakodva érkeztem a koncertre, a rajongók pedig meg is töltötték a teljes fedélzetet a színpad előtt. Egy újdonság rögtön volt: az együttes nem az állandó énekesükkel állt fel egy baleset miatt, hanem vendégénekessel kellett lenyomniuk ezt a bulit. Sajnos hogy ki ő, azt nem tudtam megfejteni, és túl nemszomjas voltam ahhoz, hogy megjegyezzem a nevét, a neten pedig nem találtam a sztoriról semmit még ma reggel, szóval megköszönöm, ha valaki megszán és felfedi az úriember kilétét, akinek mellesleg borzasztóan jó hangja volt, bár kinézetre inkább rappernek tűnik, mint metalénekesnek, de 2023-ban szerintem ez már idejétmúlt történet.

A közönség iszonyatosan élvezte a produkciót, de én már kevésbé, mert bár elismerem a Dragonforce zeneiségét, különösen Herman fantasztikus gitártudását és Alicia vagány basszusgitározását, de valahogy az egész nekem túlságosan vidámra sikeredett. Igen, túl vidámra. Valamiért én az ilyen zenétől drámaiságot és emelkedettséget várnék, itt most nem azt kaptam, de bele fogom magam ásni a zenekar munkásságába, hátha találok ott kedvemre való dolgot is.

A Dragonforce után ismét drámai döntést kellett hoznom, hiszem még csak 21:00 óra volt, de már úgy éreztem, hogy ha meg akarom nézni a 2 körül kezdődő Warbringert, muszáj lesz egy kicsit rápihennem. El is ugrottam egyet aludni, ami olyan jól sikerült, hogy közben kimaradt a Korpiklaani (nem kár érte), a Melechesh (érte már annál inkább), a Nightwish, a Hypocrysy, a Visions of Atlantis, a Manegarm…. és a Warbringer! Ugyanis annyira jól sikerült az alvás, hogy csak kb. 4 körül tértem magamhoz. Mit tesz ilyenkor egy úriember? Nem esik kétségbe, felkel, lezuhanyzik, rendbe szedi magát, felveszi az ünnepi NIN-pólóját és elbattyog a 04:30-as Abysmal Dawn koncertre, hogy a Los Angeles-i legények pusztító death metaljukkal leszakítsák a fejét. A késői (korai) időpont ellenére a banda darálását közel 200-an nézték végig, és még hátra volt egy koncert.

Bizony, ha felkeltem volna a Warbringerre, azt azért is tettem volna, hogy aztán 05:15-kor, utolsó fellépőként a napon megnézzem a Jungle Rot előadását. A zenekar iszonyatosan nagy kedvencem lett az utóbbi években, feszes, villámgyors és szigorú, amerikai death metaljuk előkelő helyre lopta be magát a szívembe. Nyolc éve lemaradtam róluk a hajón, ez most nem történhetett meg.

A négy wisconsini pedig szépen 05:15-kor kisétált a színpadra a fedélzeten, és megcsinálta a nap legkomolyabb koncertjét. Sorra jöttek a legnagyobb slágerek az új és a régi lemezekről, volt itt A Burnign Cinder, A Call to Arms, Send Forth Oblivion és a személyes kedvenc, a Stay Dead is, a közönség, a még ébren lévő 2-300 ember pedig nagyon hálás volt a szívvel-lélekkel játszott old school death metalért, még egy kis circle pit is belefért a nagy lelkesedésben. Iszonyatosan nagyot ment a Jungle Rot, az első sorban lesz a helyem a csütörtöki ráadásban, amit végre emberi időpontra, 18:00-ra tettek.

Itt jegyezném meg, hogy bár úgy hirdeti magát a fesztivál, hogy „ahol a bárok sosem zárnak be”, de ez nem igaz. Utoljára a Jungle Rot koncertje alatt, reggel hatig lehetett piát kapni a színpad melletti bárban, utána legközelebb csak reggel hétkor juthatott italhoz a nagyérdemű 😊

Röviden összefoglalva: ez a nap a jóslatomnak megfelelően valóban a mocskos zenék napja volt, nálam pedig három banda vitte a prímet ebben a kategóriában: a Bodyfarm, a Destruction és a mindenkit toronymagasan letaroló Jungle Rot. A meglepetés kategóriában pedig ott van az Oceans of Slumber fantasztikus koncertje.

Ismét megvolt a 14 kilométernyi séta a hajón, de ezt már kezdem lassan megszokni, hamarosan pedig érkezik a beszámolóm a harmadik napról, ahol szegény Warbringerrel (és velem) megint jól kicsesztek, ezúttal 05:15-kor kezdenek a nap végén. Remélem, még nem unjátok, és továbbra is velem tartotok majd!