Ahogy már az előző beszámolómban írtam, korán indult a nap (illetve zárult az előző) a Jungle Rot fellépésével, és 7 óra körül már a kikötéshez készülődtünk Biminin, ami egyébként nagyjából 70 km-re található Miamitól, így inkább az volt a művészet, hogy másfél napig cirkáljunk körülötte, nem pedig az, hogy megérkezzünk időben. Egyébként remekül megadta az alaphangulatot a kikötéshez az, hogy bár reggel 7-kor koncert még nem volt, de az előző este indult karaoke még javában dübörgött, és kávézás közben a távolból egy Rick Astley-szám vonyított verziójára lazulhattam, ami egy emelettel lejjebbről szűrődött fel.
Biminin több program is várta az izgalmakra vágyókat, és ezeket gyakran egy-egy zenekar részvételével hirdették meg. Mehetett például az ember rájákat etetni a sekély vízben a Kreator egyik tagjával, kajakozni a tengeren az Abysmal Dawnnal, esetleg búvárkodni a Dark Tranquilityvel, vagy egyszerűen csak dögölhetett az ember a parton. Én ez utóbbit választottam délelőtt egy kicsit, de hamar eluntam, és inkább a hajón folytattam a heverészést/cikkírást/olvasást/semmittevést, hogy aztán a 17:00 órás indulásra és koncertkezdésekre ismét jó formában legyek.
De mielőtt belevágnék ismét a koncertek taglalásába, néhány további érdekesség a 70 000 Tons of Metal fedélzetén való életről. Először is az ember nem tudja nem észrevenni, hogy mennyien szeretnek beöltözni jelmezbe, kezdve egy egyszerű laboros köpennyel felvarróval a hátán az unikornison át egészen Jézusig. Ezeket elég hamar meg lehet szokni jártunkban-keltünkben, de két dologra még én is felemeltem a szemöldökömet. Az egyik egy fiatal fekete srác volt, aki mindig valahogy előre került a koncertek első soraiba, hogy aztán ott lóbáljon egy hatalmas, fehér műbrokit, a másik pedig az a moshpit volt, amiben 4-5 dinoszauruszjelmezes figura dühöngött. Mindkettő meglehetősen szürreális élmény volt, maradjunk annyiban.
A másik, és sokkal testhezállóbb megfigyelésem az volt, hogy szinte egyetlen pultnál sem kellett sorban állnom 5 percnél tovább, és ez annak köszönhető, hogy rengeteg helyen lehetett alkoholt kapni. Lássuk be, ez azért nem klasszikus fesztivál-tempó, és nagy áldás népünknek!
A biminis kis napozgatás után még elugrottam a konditerembe is kicsit leporolni a súlyokat, és milyen jól tettem! Így edzés közben válthattam végre pár szót Millével, a Kreator frontemberével, és ez a pillanat megfizethetetlen, elvégre a Nyugatinál sokkal kisebb valószínűséggel fordulhatna elő velem. Nem vagyok nagy zenész-zaklató, de most kivételesen nagyon boldog voltam, hogy sikerült találkoznom azzal az emberrel, aki már 30 éve határozza meg a zenei ízlésemet.
És akkor most következzék ismét a zene! Az aznapi első koncertem 18:00-kor kezdődött, ami az Oceans of Slumber második fellépése volt, és természetesen nekem ott volt a helyem megint. Ezúttal a legkisebb helyszín jutott nekik, de érzelmekben gazdag, intim muzsikájuknak még előnyére is vált a hely, itt teljesedhetett ki igazán, hogy a közönség csak karnyújtásnyira legyen a zenészektől. A színpad mögött egyébként egy hatalmas, súlyos függöny volt (sajnos nem vörös), amitől az éteri dallamokkal együtt az ember már-már egy David Lynch-film pszichedelikus világában érezhette magát. Nem ragozom tovább, hallgassátok meg a banda anyagait egy nyugodtabb/depisebb pillanatotokban!
Akárhogy forgattam a menetrendet, ismét egy ismétlés következett számomra, a Belphegort ezúttal a fedélzeti színpadon, szabadtéren nézhettem meg, és milyen jól tettem ezt is. Legutóbb a hangzással mentegettem a brigádot, és valóban az lehetett a gond, mert itt félelmetesen jól szóltak, sokkal energikusabb volt az egész előadás, szóval mindent visszavonok a csapatról, amit eddig írtam. Minőségi zene, amit nyújtanak, és ahogy lassan beesteledett, úgy lett egyre hangulatosabb a koncert.
Ahogy egyre jobban beindult az este, végre jöhetett egy eddig nem hallott fellépő, a kolumbiai Eshtadur, akik black/death metalban utaznak. Ismeretlenségüknek köszönhetően a legkisebb terem jutott nekik, de ők hősiesen helyt álltak, és iszonyatos csapást mértek a közönségre, annak ellenére, hogy mindössze hármójuknak kellett felszántani a színpadot. Ízig-vérig dél-amerikai zúzást hallhattunk tőlük, rengeteg egyedi ízzel, és egy kis Arch Enemy-s áthallással. Biztos, hogy innentől figyelni fogom a srácokat, mert megérdemlik. Size kollégának pedig szintén melegen ajánlom, ha meghallja őket, tutira azt fogja majd mondani, hogy HEHE!
Az Eshtadur után rögtön az Internal Bleeding karmaiba vetettem magam, hiszen az első körben még őket sem láttam, és az amerikai death metal mániákusok nem is hibáztak. A 18 évesnek kinéző basszeros mellett igazi fajsúlyos figurák a banda tagjai, és elképesztő energiával tolták végig a koncertet, azzal színesítve az előadást, hogy az énekes és az egyik gitáros a teljes fellépés alatt a kordon és a színpad közötti árokban nyomták végig. Érdekes színfolt volt, ahogy együtt ugráltak a közönséggel, még jobban együtt élve velük, mintha a színpadon lettek volna.
Igazi, brutális, hörgős death metalban utaznak a srácok, egy pillanatra mintha Size szelleme is átsuhant volna a színpad fölött, elégedett vigyorral a képén. Kegyetlen mészárlást rendeztek az IB tagjai a rendelkezésükre álló 45 percben. Én kótyagos fejjel távoztam, ami talan a tőlem 2 méterre lévő hangfalaknak is köszönhető.
És ezután kötöttem ki a fedélzeten, a Feuerschwanz fellépésén teljes tévedésből. Eredetileg nem oda indultam, csak arra vezetett az utam, és mivel egy fesztiválozót kórházba kellett szállítani helikopterrel, a nyitott színpadnál megcsúszott a menetrend, és én belesétáltam, de inkább úgy éreztem, mintha kutyakakába léptem volna. FIGYELEM! A Feuerschwanz-rajongók nyugalmának megzavarására alkalmas sorok következnek! Mert hogy olyan tömény német giccs fogadott, hogy azonnal a gagyiság legmélyebb bugyraiban találtam magam. A színpadról a híres német humor- és stílusérzék áramlott felém, és elszörnyedve bámultam, ahogy ezt körülöttem emberek élvezik. Valószínűleg ez számukra inkább bulizenének számított, de öreg vagyok én már ahhoz, hogy ilyen búcsújarós, fröccsöntött szórakozásban vegyek részt. Valamiféle szekunder szégyen volt csak az, ami miatt nem tudtam elmozdulni, és három számot is meg kellett hallgatnom ebből a borzadályból.
A legnagyobb gyomrost a Manowar-feldolgozás, a Warriors of the world United adta, egyszerűen nem hiszem el, hogy a Manowar erre rábólintott. Vagyis hát egy ok lehet erre, a pénz, de ez már egy külön cikket érdemelne a Manowarral kapcsolatban. Szerencsém volt nagyjából egy hete hallani ezt a számot a Manowar előadásában, talán a kontraszt miatt is volt olyan sokkoló ez az „előadás”, de tényleg hátborzongatóan nyálas és béna volt a Tűzfarok előadásában ez a jobb sorsra érdemes szám.
Ha valaki tovább szeretné hergelni magát és erősek az idegei, tudom ajánlani még egy német reggae (!!!!) banda számának feldolgozását a FS-tól, a Dinget. Van benne minden, a bicskanyitogató német raptől a teljesen oda nem illő női hörgésig, tényleg csak azok nézzék meg, akiknek már minden mindegy.
Egyébként tényleg lehet, hogy velem van a baj, mert látszólag a közönség önfeledten bulizott a német giccskirályokra, de sajnos ez tényleg nem fér be az én kis világomba, van nekem éppen elég guilty pleasure-öm, amit már meggyóntam ITT. Egyetlen pozitívumot azért itt is tudok említeni azért: a koncert közben egyszer csak megjelent pár pincér és tálcákon kis falatkákkal kínálták a bulizókat, ha esetleg megéheztek volna italozás közben. Ez szerintem tök jó gesztus volt a hajó vezetésétől, és hát nem igazán látni ilyesmit máshol…
A csúszásoknak köszönhetően a Kreator is kicsit később, fél 12 körül kezdett a fedélzeten, de rájuk egy rossz szavam sem lehet, sőt, visszaadták a hitemet a németekben. Álljon itt a setlist, az szerintem mindent elmond:
Violent Revolution
Hate Über Alles
Phobia
Satan is Real (Majkának speciálba)
Hordes of Chaos
666 World Divided
Coma of Souls
Enemy of God
Phantom Antichrist
Strongest of the Strong
Flag of Hate
Betrayer
Pleasure to Kill
Magam sem állíthattam volna jobban össze a dalok listáját, jó volt az egyes korszakok aránya, és ez a szett az előzővel együtt tökéletesen kerek egységet alkotott, le a kalappal a Kreator előtt, szépen felkészültek erre a két koncertre, és láthatóan nagyon élvezték, hogy itt lehetnek.
Közben azonban lassan hajnali egy óra lett, és már érezni kezdtem, hogy aznap 20 (!!!) km-t sétáltam oda-vissza a hajón, szóval ismét áldozatot kellett hoznom a pihenésem érdekében. Ezúttal az Obscura, a God Dethroned, a Visions of Atlantis, a Melechesh, a Keep of Kalessin, a Deathless Legacy és a Cancer voltak, viszont 4 óra alvás után készen álltam a nap utolsó (vagy ha úgy nézzük, első) koncertjére, a régóta várt Warbringerre! Szegények, most kettő helyett negyed hatkor játszottak, nem volt velük kegyes a 70 000 Tons of Metal, de úgy tűnik, az ilyenkor játszó bandáknak csak plusz energiákat ad ez az időpont, és persze az idáig kitartó, mindenre elszánt közönség. A Warbringer is felszántotta a színpadot (a szervezőknek nyilván volt annyi eszük, hogy ilyen késői időpontra azért nem andalgós bandákat raknak be), jól keverve az új lemez dalait az olyan klasszikusokkal, mint a Hunter Seeker, vagy a Remain Violent, amivel megismertem annak idején a bandát, és a mai napig nagy kedvencem. Jó kis koncert volt, és az elköszönés is stílusosra sikerült: „Thank you and good morning!”
Zárásként még egy kis érdekesség: a fedélzeten, a már megénekelt taci-sarokkal szemben található volt egy fagyi gép is, aminek köszönhetően a koncerteken rendre találkozni lehetett fagyizgató rockerekkel, ami meglehetősen szürreális látvány volt, azt kell mondjam. Ezzel zárom soraimat, még adós vagyok a negyedik nappal, hamarosan az is érkezik.
