Svédország Fényhozója – milyen ambiciózus név, leginkább egy Manowar-kaliberű, küldetéstudatos csapathoz illene, ám ha tudjuk, hogy a Lightbringer latinul Lucifer, máris más fénytörésben látjuk ezt a címkét.
A zenekart 2017-ben megalapító Lars Eng ritmusgitáros kezdettől egységes koncepcióban, sztoriban gondolkodott, amelynek főhőséül az angyalból ördöggé vált Lucifert és apostolát, Skeletort tette meg, akik az angyalok, s így végső soron Isten ellen harcolnak. Az első dalok hamar megszülettek, ám Eng csupán 2019-ben találta meg a banda élére az ideális énekest Herbie Langhans személyében, akit számos csapatból ismerhetünk (Firewind, Avantasia, Beyond the Bridge, Radiant, Sonic Haven, Steel Rhino stb.) A következő évben az együttes debütalbuma (Rise of the Beast) is napvilágot látott, és már az is kellemes audioélményeket hagyott bennem.
A felállás addigra nagyjából stabilizálódott: Eng és Langhans mögött a ritmusszekciót ma is Johan Bergqvist basszusgitáros és Tobbe Jonsson dobos alkotja, s csupán 2021-ben, a szólógitáros posztján történt lényeges változás, amikor is Jonas Anderssont Carsten Stepanowicz váltotta.
A Svéd Fényhozók a power metal európai vonalát képviselik, amiben a lendület és a súly mellett a nagy ívű dallamok és az erőteljes kórusok is főszerepet játszanak. Szeretem ezt az irányzatot, ugyanakkor kritikus is vagyok vele szemben: giccsbe is el tud menni, a szinti, a melódiák és a helyenként popos ritmusok miatt a muzsika erőteljes helyett puhánnyá is válhat (a durvább irányzatokhoz képest). Nos, utóbbitól itt nem kell tartani: az energiák első számú forrása Herbie Langhans, akivel már korábban is összefutottam itt-ott, ám még soha nem kaptam fel a fejem a teljesítményére úgy, mint ezen az albumon. Végig üvölt, süvölt, óriási dallamok szakadnak ki a torkából.
Már az intró címe (The Continuing) is jelzi, hogy Engék az előző lemezen megkezdett történetet folytatják. A zene ebben a tételben minimál, a narráció Manowar-os, majd fül- és szemtanúi lehetünk a Szörnyeteg felemelkedésének (The Beast Is Rising). A pörgős muzsikát remek szóló díszíti, a refrén dallamvezetésében pedig van valami szokatlan. Nagyszerű nóták követik egymást, nem is nagyon tudnék közülük tölteléket megnevezni. Időnként torlódnak, ütik egymást a hasonló tempók, de az egyedi refrének ezt a zavaró érzést is elűzik. Többen is az ugyancsak svéd HammerFall-éhoz hasonlítják a Langhansék által játszott muzsikát; én kevéssé érzem ezt a párhuzamot, akkor már inkább Jorn Lande és James Rivera munkássága ugrik be a dalok hallatán.
A Back from the Dead világbajnok refrénjével kívánkozik kedvenceim listájának élére, de a Free the Angels és a The Caveman is szorosan ott liheg a nyomában. A gitárszólókat és kórusokat dicsérendő olyan számokat kell cím szerint említenem, mint a Heroes of the Past, a Strike Back vagy a Lucifer. A lírai szerzeményeket egy ideje hátrébb sorolom a tetszési listámon, ám az ezt a szerepet itt betöltő Where the Eagles Fly is meggyőző, erőteljes, szintén a favoritjaim közé sorolom. Érdekes egyébként, hogy a produkció ezzel az érzelmes nótával jó időre belassul, és csak a záró Fly Away-jel pörög fel ismét (valamennyire).
Bár a lemez magánkiadásban jelent meg, a hangzására semmi panasz nem lehet. Hogy is lehetne, amikor a felvételek ez alkalommal is a göteborgi Fredman Stúdióban készültek, a keverést és a maszterizálást pedig a legendás Fredrik Nordström végezte. Már csak a megfelelő hírverés és turnék szükségesek ahhoz, hogy Svédország Fényhozói elfoglalják méltó helyüket az európai power metal mezőnyének élvonalában. A The New World Order nálam a hónap lemeze – nem mintha januárban olyan sok újdonságot hallgattam volna, de ez mit sem von le a skandináv kvintett anyagának értékéből.
