Az In Flames-sel való kapcsolatom érdekes, és eléggé hullámzó. Volt, hogy jó sokáig ők voltak számomra A! Melodic Death Metal csapat, aztán mikor az első együttesemben voltam, a szólógitáros állandó jelleggel igyekezett belém verni, hogy úgy kell minden dalt felépítenünk mint ahogy az In Flames-nél megy. Ez egy darabig rendben volt, de egy idő után belefáradtam ebbe a dumájába, és hála neki, elkezdtem egy darabig utálni a bandát( ez körülbelül a Sounds Of A Playground Fading lemez idejében volt). Utána szép lassan visszatértem hozzá. Amikor 2014-ben kijött a Siren’s Charm, már lehetett érezni a változást a zenekarnál: a lemez picivel kezdett elkanyarodni más irányvonalba és nem a jól megszokott Göteborgi Melodeath-t nyomta, amit én szerettem. Utána jött a Battles és az I, The Mask ami sokkal inkább egy Alternatív/Modern/Pop Metal lemeznek minősült és ki nem állhattam ezt az irányvonalat. Úgy érztem az In Flames-ből kiveszett az In Flames-ség, ha lehet ezt így fogalmazni. És amikor az ember olvasta, hogy Jesper Strömblad távozása után Peter Iwers és Daniel Swensson is távozott az együttesből egyre inkább úgy éreztem, ez a banda kezd már Anders Fridén szólóprojektje lenni, mintsem az In Flames. Aztán hirtelenjében berobbant a The Halo Effect amely ex-In Flames tagokból alakult és végre vissza adtak valamit, amit hiányoltam az In Flames-nél és nagyon is örültem ennek az együttesnek.
Aztán egy ismerősöm és a Youtube kidobott egy új In Flames single-t, a State of Slow Decay-t, amibe kicsit vonakodva ugyan, de belefüleltem.
Rögtön eldobtam az agyam… In Flames végre In Flames dalt csinált! A próbateremben üvöltöttem, hogy mi tartott ennyi ideig! Jöttek persze a spekulációk (és személy szerint nekem is ez a véleményem), hogy a The Halo Effect sikere láttán Anders-ék ismét Göteborgi Melodeath-re kapcsoltak és újra felkeltették az érdeklődésemet. Utána sorra dobták ki az új single-ket, jelezve hogy közeledik az új lemez, ami Foregone címmel Február 10-én látott napvilágot. Egy interjúban Anders azt mondta, hogy a társadalom annyira rossz irányba halad és annyira bosszantja, hogy az összes negatívumát most ebbe a lemezbe tette bele, és jobban bekeményítenek, illetve kicsit visszahozzák a régi korszakukat. Bár tagadta, hogy a Halo Effect bármilyen hatással lett volna rájuk, a szólógitárosuk, Björn Gelotte egy interjúban nagyon örült a Halo Effect sikerének és tudta hogy egy igazi klasszis Svéd Melodeath lemezt fognak csinálni.
Nagyon kíváncsian vártam ezt a lemezt, mivel jómagam is a régi In Flames-éra rajongója vagyok, pontosabban a Come Clarity ig szeretem a lemezeiket, de voltak valahol kétségeim a Foregone-t illetően. Jó marketing húzás általában az, hogy kidobunk olyan Single-ket, amik a régi érákra hajaznak, de közben a lemez többi dalai lehetnek akár Battles-es vagy Sirens Charm-os dalok, amik nettó töltelékeknek tűnnek majd a lemezen, és csak fölösleges hipe vonatot indít el a banda. A másik dolog meg a kijelentés: visszakanyarodunk a régi, súlyosabb vonalunkhoz. Nos ezeket a szövegeket általában akkor hiszem el, ha hallom is a komplett anyagot, mivel elég sok bandánál csalódtam ilyen esetekben (Slipknot ebben például igazán verhetetlen).
Így elkezdtem hallgatni a Foregone lemezt. Na már most az intro már eléggé kezdett meggyőzni engem, hogy talán mégis… talán mégis beválik az amit mondanak és nem fölöslegesen fogom végighallgatni ez a 47 perces lemezt. Utána elindult a State of Slow Decay ami igen! Remekül indítja be lemezt és ténylegesen a Clayman/Colony időszak jut eszembe. Igaz, Anders igazán karcos üvöltése már egy icipicit megkopott, és az igazán mély hangokat már nem tudja olyan jól kihozni, mint a PinBall Map-nél, ennek ellenére hibátlanul passzol a zenéhez és úgy érzékelem a tiszta éneke is sokkal jobb lett, mint mikor legutóbb hallottam. Utána jön az én igazi kedvenc nótám ami simán felférhetne a Reroute To Remain lemezre, ez pedig a Meat your Maker. Már a fő riff úgy hatol bele az agyamba, hogy parancsszóra elkezdek rá headbangelni (érdekes szokott lenni, mikor a tömött buszon is rám jön, mikor megindul ez a dal). A másik kedvencem, mikor Chris Broderick ( ex-Megadeth) szabadjára engedi magát és még odatol egy nagyon komoly gitárszólót. Nem is tudtam egész idáig, hogy Broderick tagja az In Flames-nek (igen, kb ennyire figyeltem az eseményeket anno a bandánál). Mindenesetre minden elismerésem a mesternek! Ízekre szedhetném ezt a lemezt, atomjaira, molekuláira is, mert amit ígértek, az bevált!
Minden egyes dalban ott vannak a vonatkozások, hogy melyik éra inspirálta a bandát. A Bleeding Out például szabályos Colony érára hajaz, és ahogy megindul a címadó Foregone Pt.1, igazán nagy meglepetést tartogat, méghozzá egy Blastbeat dob inditást, amitől dobtam egy hátast, mikor ezt meghallottam. Nagyon rég nem volt az In Flames-nek olyan dala, amelyben Blastbeat dobtéma lett volna és azt hiszem, az a Jesters Race lemez korszakában volt csak. A Pt 2. meg sokkal inkább a Lunar Strain-Whoracle betétjei miatt találtam igazán üdének és felemelőnek. Végre hallok igazi Göteborgi melódiákat és harmóniákat az egyik legnépszerűbb Göteborgi bandától! Még érdemes megemlítenem a The Great Deceiver-t, In The Dark és A Dialog In B Flat Minor dalokat, amik sokkal inkább a SoundTrack To Your Escape és a Clayman lemezek egyfajta egyvelege lenne. Roppant modernül és frissen szólalnak meg a dalok, erőteljes hangzással. A szólók és harmóniák hibátlanul vannak a helyeiken és nincsenek túlvariálva, mint mondjuk Tech-Death vagy Neoklasszikus Metál lemeznél. Habár Anders sokat fejlődött éneklés szempontjából, egy dolog számomra tisztázatlan marad és ez a kérdés ott pörög bennem akárhányszor is hallgatom a dalokat: Miért kellett bizonyos részekhez autotune-t használni? Elég képzett vokalista ahhoz, hogy ezeket az éneksávokat többször is felénekelje, úgyhogy ez előtt értetlenül állok(vagy szimplán csak lusta volt és egyszerűen élt a modern technika előnyivel hehe).
A hangzás a többi lemezekhez képest és az újrakiher… akarom írni masterelt és kevert Clayman Ep-hez képest ismételten bivalyerős lett. Igaz, nem olyan koszosan mélyen bitang, mint pl a Clayman, vagy az én személyes kedvencem a Reroute To Remain, de mostani füllel hallgatva ez a hangzás is igazán súlyos és figyelemre méltó. A lemezborítót nincs is értelme elemeznem, mint ahogy Size kolléga szokta a logókat, ez a borító is remekül tükrözi azt, hogy az együttes visszatért.
Nem köntörfalazok, ha azt mondom, sikerült újfent visszacsábítaniuk a rajongói táborukba. Ezzel a lemezzel igazán visszatért az In Flames! Nem dobálták fölöslegesen a szavakat, tényleg visszanyúltak a régi érába, és komolyan mondom, meglep még most is, hogy képesek voltak még a The Jester’s Race vonaláig is visszanyúlni. De azért még megemlítendő, hogy így modern köntösben, és Fridén képzettebb tiszta éneklésével egy igazi klasszikus Göteborgi stílusú Melodeath anyagot kaptunk Februárra. Lemezügyileg eddig egész jól alakul az idei év, és kijelenthetem:
A Foregone hibátlanul vizsgázott nálam!
