Egészen mostanáig sikerült távol tartanom magam a GWAR világától, ami, valljuk be, nem kis teljesítmény, hiszen egy csaknem 40 éve létező zenekarról van szó, amelynek a tavaly nyáron megjelent The New Dark Ages a 15. nagylemeze. Természetesen az előítéleteim vezettek, hiszen hogyan is lehetne komolyan venni egy olyan bandát, amelynek tagjai úgy néznek ki, mint nagyra nőtt fantasy szerepjáték-figurák (saját bevallásuk szerint űrkalózok), s amely imázsát a kezdetek óta a meghökkentésre építi, ami mellett maga a muzsika – gondolhatnánk – másodlagos szerepet játszik.
Ha nem is másodlagos, mindenesetre a szörnyhorda zenei irányvonala soha nem volt kőbe vésve. Nagyjából mindig is a punk, a hard rock és a heavy metal háromszögében mozogtak, és ezeket a tág műfaji kereteket legutóbbi albumukon sem hágták át. Az anyag meglehetősen eklektikus, magamban a katyvaszmetal címkével illetem. Az első néhány szám inkább rockos, mint metalos – mintha egy némileg beszteroidozott Alice Coopert hallanánk. Lehet, hogy egy kicsit magasan van az ingerküszöböm, de az első izgalmasabb téma (refrén), amire felfigyelek, a Mother Fucking Liar-ben csendül fel; onnantól kap egy kis punkos élt és zúzós keménységet az anyag (Completely Fucked, The Cutter, utóbbiban a Halestorm-os Lizzy Hale vendégszereplésével). Már az orgonaintróval nyitó, középtempós Rise Again-ben is túltengnek az ének- és gitárdallamok, ám a lemez slágere nem ez, hanem a kolompolós dobbal érkező rock and roll nóta, a Ratcatcher, majd kisvártatva jön az album koronaékszere, a háromtételes Death Whistle szvit.
Amelynek első felvonásában, az instrumentális Temple Ascentben törzsi-ipari dobok uralják a terepet. A Starving Godsban ugyancsak a ritmusszekcióé a főszerep: a hangsúlyos bőgőtémákhoz vérforraló – szambás, arabos – dobritmusok társulnak. A több mint tízperces harmadik tétel, a Deus Ex Monstrum pedig mintha egy horrorfilm aláfestő zenéje lenne: kísérteties hangok követik benne egymást, amit előbb egy diszkrét, majd pedig egy kissé tébolyult, megint csak ritmusokra épülő, erősen elektronikus zenei betét szakít meg. Számomra ez a trilógia teszi egyedivé, izgalmassá a GWR legfrissebb alkotását. A dalcsokor komótosabb tételeinek legnagyobb részét szimpla tölteléknek gondolom; a több mint 66 percesre hizlalt anyag kétharmada is bőven elég lenne, s úgy egy felessel jobb osztályzatot is kapna tőlem…
