Volt egy egészen rövid időszak az életemben, amikor – ezen a téren abszolút zöldfülűként – megittasultam a zenék netről való letöltésének lehetőségétől. Nem volt elég az a muzsika, amit boltból, pénzért szereztem be, amit mástól vettem át, mindig többre, újabbra vágytam, mindenbe bele akarta kóstolni. Olyan zenékbe, amiket lehet, hogy nem vettem volna meg, viszont tudni akartam, hogy mi fán teremnek. Így botlottam bele a Godsmack-be is. Ahogy a Lacuna Coiltól, a Within Temptation-től és a Live-től, úgy tőlük is begyűjtöttem vagy 30-40 nótát, ömlesztve, azt sem tudva, hogy melyik dal melyik lemezről származik. A lejátszási listámon abc-rendben követték egymást a dalok, így csupán egy általános benyomás alakult ki bennem a bandákról, miközben a Godsmack-től például olyan számok váltak nagy kedvencemmé, mint a Voodoo vagy a Serenity.
Mint utóbb kiderült, gyűjteményem darabjai Sully Ernáék első négy albumáról származtak, ám a ’98-as debütön, a ma éppen 20 éves Facelessen és az idén megjelent Lighting Up the Sky-on kívül egyetlen Godsmack LP-t sem hallgattam meg teljes egészében, elejétől a végéig.
Saját magam számára is meglepő, hogy míg korábban a „messzecsúszhatszi” kvartettet szimpla Alice in Chains-kópiabandának gondoltam, ma már máshogy érzek velük kapcsolatban. Talán nem olyan karakteres a csapat hangzása, az általuk képviselt hangulati világ, mint a nagy elődöké, ám igazságtalan lenne azt állítani, hogy bárkivel is összetéveszthetők lennének. És Erna erőteljes hangja is csak nyomokban hasonlít Layne Staley orgánumára. A Godsmack-nek igenis megvan a maga önálló arculata, hangzása, ami az új lemezről ugyanúgy elmondható (néhány órával korábban el is mondtam), mint a szerintem egyik legjobban sikerült albumukról, a Facelessről.
Más hangulatú ez a zene, mint az AIC búskomor világa: vadabb, harapósabb, csapkodósabb. Azt mondanám: grunge ízű modern rockmuzsika. Milyen jó sodrása van például a Make Me Believe-nek! I Stand Alone és a Re-Align is az ebben a dalban prezentált magas színvonalat hozza: egyszerre döngölős és dallamos nóták. A Straight Out of Line éppúgy az album slágerei közé sorolható, mint a fentebb említett dalok, a Releasing the Demons vagy a Dead and Broken – és persze az anyag gyöngyszeméről, a lemezt záró, énekdallamokban és művészi ritmusokban gazdag Serenityről se feledkezzünk meg. A The Awakening pedig egy szépen formált kakukktojás, afrikai (?) törzsi zene dobokkal, sámánénekkel – amiből aztán a szépséges Serenity csírázik ki.
Egy szó mint száz: ha a Godsmack életművéből is elkészíteném a magam szubjektív albumrangsorát, az első helyen egyértelműen a ma 20 éves Faceless végezne.
