A Godsmack egy csaknem három évtizede létező formáció, akik a valamikor az ezredforduló környékén – részben a grunge farvizén – úsztak be a köztudatba. Muzsikájuk egyszerre tisztelgés az Alice in Chains életműve előtt, és egy teljesen egyedi ötvözete a groove, a nu és az alternatív metalnak. Ezzel együtt a Metal Archives számára ők nem elég kemény brigád, a róluk szóló infókat más oldalakon kell keresnünk.
Sully Erna énekes-ritmusgitáros, Tony Rombola szólógitáros és Robbie Merrill basszusgitáros gyakorlatilag a kezdetek óta együtt muzsikáló hármasához 2002-ben csatlakozott Shannon Larkin dobos (ex-Wrathild America, ex-Ugly Kid Joe stb.), és azóta ez a felállás szállítja a Godsmack címke alatt megjelenő albumokat. A Lighting Up the Sky Ernáék nyolcadik és állításuk szerint utolsó nagylemeze, ám utóbbi jelzőt nem feltétlenül kell elhinnünk nekik, hiszen láttunk már sokadik feltámadást, és az új anyag ismeretében bánnám is, ha most hallanék róluk utoljára.
Én valamikor 2006 táján találkoztam velük először, s miután az addig megjelent négy albumot magamévá tettem, magamban másodvonalbeli grunge, post-grunge, „majdnem grunge” csapatnak könyveltem el őket. Az új anyag azonban remekül példázza, hogy hogyan lehet ebből az alapanyagból valami általános érvényű, időtálló zenét alkotni. Lighting Up the Sky ugyanis, ha nem is teljesen egyedi, de nagyon mai muzsikával ápolja a lelket. Ernára érezhetően nemcsak Layne Staley, hanem Michael Poulsen is nagy hatással lehetett, ugyanis a dalok időnként már-már zavaró Volbeat-párhuzamot mutatnak.
Erna az életmű legfontosabb albumának nevezte; én eleinte kellemes hallgatnivalónak mondtam, ám ma már egy igen erős anyagnak tartom a LUtS-t, amelynek dalaiban 50+-os zenészek igyekeznek számot vetni eddigi pályafutásukkal, összegezni annak legfényesebb pillanatait. Ám ez az összegzés elég felemásra sikerült.
Már a nyitó You and I-ban is feltűnik, hogy Ernának mennyire hasonlít a hangja Poulsenéhez: úgy süvít, ugyanazon a regiszteren búg. A zene azonban (itt még) nem pörög úgy, elszállósabb. S ha a Red White & Blue-ban néhány pillanatra vissza is bújik régi példaképe árnyékába, itt a rock and rollos tempó, a dallamok íve is a népszerű dán csapatot idézi. Ezzel együtt, a dalért máris bezsebelhetik tőlem az első pufók piros pontot. A Surrendernél ugyanezt a receptet követik: csipetnyi AIC, maroknyi Volbeat. A What About Me-ért azonban ennek a duplája jár: lendületes, erőteljes, dallamos nóta, kétségtelenül a lemez egyik slágere.
A lírai hangokra fogékonyak ugyanezt fogják mondani a Truth-ra és a Growing Old-ra is; Erna érzésem szerint ezekben a dalokban „talált rá” leginkább a saját hangjára. A Hell’s Not Dead-ben ugyanis megint egy az egyben Poulsen-es: hogy lehet az, merül fel bennem a kérdés, hogy egy ilyen régi harcos, mint Sully, nem érzi a hasonlóságot, az összetéveszthetőséget, amitől pedig óvakodnia kellene?
A zenében szerencsére az a fajta varázslat is megmaradt, ami az ezredforduló környékén jellemezte őket. Erre a legjobb példa a You and I közepe és a Let’s Go szólórésze, slusszpoénnak pedig a lemezt záró címadó végén, néhány taktus erejéig a csapat egyik emblematikus dala, a Voodoo dallamai is felcsendülnek.
A Lighting Up the Sky egy remek Volbeat-, akarom mondani, Godsmack-album, nyoma sincs benne a grunge görnyedésének; egy feszes, jórészt pörgős, mai, a szélesebb közönségrétegeket megcélzó anyag. A végső osztályzatból pusztán a copycat miatt vonok le fél pontot. Nálam eddig az év lemeze.
