Már a Rattle szerkesztőségi csoportban is elsütöttem, de itt sem hallgathatom el időutazó érzésemet. Mintha csak a ’80-as években járnánk: múlt pénteken, ugyanazon a napon jelent meg a Metallica, az Overkill és a Holy Moses új lemeze, ma pedig itt a Mezzrow visszatérő albuma is!
Az elmúlt hetekben fokozott érdeklődéssel követtem a 72 Seasons kapcsán felszínre törő kommentáradatot. Már az előzetes dalokat hallva vagy a frissen megjelent albumba belefülelve is, a legszélsőségesebb álláspontokat képviselve, rengetegen véleményt nyilvánítottak. Nem mintha ezek közül bármelyik is befolyásolt volna, hiszen nekünk, egykori és jelenlegi fanatikusoknak egy Metallica lemez megjelenése METALTÖRTÉNETI ESEMÉNY; bárhogy is állunk a csapat múltbeli teljesítményéhez, mindig adunk Ulrichéknak egy újabb esélyt. Na, jó, nem biztos, hogy mindenki, úgyhogy innentől csak a magam nevében beszélek. 🙂
Jelen írásomat nem is nevezném ajánlónak, hiszen aki szereti a csapat zenéjét, és várta az új albumot, az már rég meghallgatta, aki pedig lejárt lemeznek tartja a Metallicát, azt valószínűleg tucatnyi pozitív kritikával sem lehet rávenni arra, hogy több mint egy órát szánjon rá az életéből. Úgyhogy ez egy szimpla véleménycikk, amely a pozitív visszajelzések számát gyarapítja.
Bevallom, a banda előző anyaga, a 2016-os Hardwired… to Self-Destruct nem vált a kedvencemmé, ellentétben az eggyel korábbi Death Magnetic-kel, ami kifejezetten tetszik, és amit az elmúlt három évtized legjobb Metallica lemezének tartok. Persze ma már Heatfieldék egyetlen anyaga sem dobogtatja meg úgy a szívem, mint a csapat ’80-as években született alkotásai; ők is változtak zeneileg, és a műfaj egén is új, frissebb szelek járnak. Ugyanakkor nem értek egyet azokkal, akik szerint az együttes megfáradt – ennek ellenkezőjére éppen az idei album a legfényesebb bizonyíték. Míg a Hardwired…-et egy polírozottabb, a mainstream felé húzó alkotásnak gondolom, a 72 Seasons jóval zsigeribb anyag. Nem olyan dühös, mint a St. Anger volt, de igencsak ott van benne a punkos él: másokkal ellentétben egy csipetnyi Load-os ízt sem érzek benne, Garage Days Re-Revisited és Garage Inc. szellemiséget viszont annál inkább. A címadó szám vagy a Lux Æterna gyors részei igenis duzzadnak az energiától, és a muzsikusok vitalitását igazolják.
Amit viszont én is egy kissé túlzásnak érzek, az a bő 77 perces játékidő, ennyi a legjobb muzsikából is sok lehet, helyenként unalmassá válhat. Így nehéz, sőt szinte lehetetlen az egész anyagot befogadni, az elejétől a végéig ugyanolyan lelkesedéssel hallgatni. Ráadásul ezúttal sem instrumentális, sem lírai nóta nincs a lemezen, amelyek változatosabbá tennék az anyagot – szerencsére ezzel együtt sem érzem egyhangúnak az előadást.
Az értékelés egy másik sarokpontja, hogy milyen elvárásaink vannak az új albummal szemben. Muszáj-e a csúcskorszak alkotásaihoz mérnünk, vagy egyszerűen csak örüljünk minden egyes jó riffnek, témának? Én a magam részéről jólesően konstatálom, hogy egyik remek nóta követi a másikat, amelyek önmagukban a zenekar 21. századi legjobb formáját mutatják, s csak egymásutániságukat hallva van olyan érzésem, hogy igen, ezt a megoldást, riffet korábban is hallottam már; Hetfieldék ugyanabból a jól ismert eszköztárból dolgoznak, ami évtizedek óta a sajátjuk.
Személy szerint honorálom a „srácok” (James augusztusban, Lars decemberben lesz 60 éves) lazaságát, ami itt a dalok végével együtt rögzített (elvileg felvételek közötti) szövegelésekben nyilvánul meg. Azt is, hogy ezúttal Trujillo basszusjátékának is hagytak teret, például a címadó nóta és a Sleepwalk My Life Away elején, vagy az Inamorata lassú középrészében, sőt, a varkocsos bőgős a You Must Burn!-ben az énektémákba is besegített.
Amikor dalokat emelek ki az éppen tucatnyi nóta közül, tulajdonképpen azok legizgalmasabb pillanatait értékelem. A nyitó 72 Seasons-ben Hetfield gitárjából szabadulnak elő dallamos témák. A Shadows Follow-ban és az If Darkness Had a Son-ban az indítás dob-gitár ritmusozása mellett az alapriff cifrázása, „sorvégi” díszítése, az Inamorata elszállós középső tételében Lars cinjátéka, a Too Far Gone? lendülete, a You Must Burn!-ben a súlyosan cammogó alapokra pakolt, visszatérő, melodikus gitárrészlet tetszik (megint csak Hetfieldtől). Személyes favoritom azonban egyértelműen a Room of Mirrors fülbemászóan dallamos gitártémája.
Egy szó, mint száz: a 72 Seasons-szel a Metallica nálam felülmúlta eggyel korábbi önmagát (Hardwired…). Lehet, hogy tartalmilag, színvonalát tekintve nem jobb lemez annál, egyszerűen csak jókor találkoztunk: nagyon vártam már egy ilyen – szerintem – pozitív irányú elmozdulást. Azt nem ígérem, hogy év végi listámon dobogós hellyel jutalmazom Jamesék teljesítményét, azt viszont bizton állíthatom, hogy az idei albumot sűrűbben fogom hallgatni, mint elődjét.
