Ezzel a belga (limburgi illetőségű) négyesfogattal való találkozásom a „szerelem első látásra/hallásra” esete volt (hasonlóképp a japán Lovebites-hoz). A tavalyi Lowland Fest fellépői között szerepeltek, s mivel előtte nem is hallottam róluk, így nem voltak különösebb elvárásaim velük szemben, a koncert után mégis a lehullott állkapcsomat keresgéltem a földön, majd annak megtalálása után sürgősen betámadtam a mörcspultot! Természetesen otthon végig rágtam a diszkográfiájukat, és az idei nagypénteki Barba Negrás szeánszukat sem hagytam ki, ahol ismét hengereltek a fiúk. Így hát magamhoz is ragadtam a kezdeményezést, hogy írjak utolsó, 2022-ben megjelent Shattering Reflection címet kapott stúdiósorlemezükről egy cikket (ez a harmadik stúdió-LP-jük a 2015-ös Pulses of Pleasure és a 2017-es Feed Me Violence után).
Nem egész 43 percben tíz dalt vésett lemezre ez alkalommal a belgiumi brigád, melyből kettő instrumentális, és e kettőből az egyik inkább egy átvezetés a következő dalba. A stílus? Ami biztos, a srácok szeretik a Razort. Elég csak a névválasztásra gondolni, zenéjük itt-ott heavy és néhol már-már progos elemekkel tűzdelt speed/thrashként írható le. Szeretik bekapcsolni az utánégetőt, de nem nyélgázzal tekernek végig a lemezen. Az anyag kicsit időutazás a 80-as évekbe (végül is egy NWOTHM bandáról beszélünk a thrashesebb oldalról), de semmiképp sem ásatag!
Valahogy megkísérlem megfogni azt a ragadós esszenciát, amit ezek a srácok magukban rejtenek, bár tudom, ez a feladat nem könnyű (ld. a szexről nem beszélni kell, hanem csinálni, ugyanez igaz a zene élvezetére is). A nyitó Hissing Crescendo egy üveghangos, vissza-visszatérő alaptémaként működő, fogós riffel indít, hogy a fiúk aztán megtolják a gázkart és átmenjenek speedelésbe, hogy előbb galoppozós, majd headbangelésre késztető döngölős témába menjenek a szóló előtt, hogy ezt követően visszatérjenek az alapriffhez, de már szellősebb ütemmel a kezdeti tekeréshez képest. Az énekes/gitáros Joe igen gyakran acsarkodós/hisztérikus, de mégis dallamos üvöltése (a pasasnak acélból vannak a hangszálai, az tuti, különösen az izomból tolt falsettoinál látszik ez) ne ijesszen meg senkit, ebben a zenében ez remekül működik! A kettes Die For Me egyenes vonalú, középgyors dal, itt a gitáros főtéma magasabb fekvésű reszelés a kettőnégyes alaplüktetésű dobokkal kísért verzék mellé pakolt refrének alatt intenzív kétlábgépkísérettel, majd a végső szóló előtti kiállással, melyet követően a szólót egy intenzív sikollyal zárja le a frontember. Jó dal ez, ugyanakkor a következő, In Deepest Black című, megafogós powerballadára mondaná a német anyanyelvű metalhead, hogy aszongya „hier ist der Hammer”, vagyis: ez odavág. Egy gyönyörű gitárfelvezetéssel indul a nóta, majd kifejtésre kerül a szellős, a gitárok által finom dallamokkal megtámogatott verzetéma, hogy egy emlékezetes, szinte dúdolható dallamú refrénben csúcsosodhasson ki a mondanivaló. A második és a harmadik – magasabb énekdallamú – refrén közé ékelődik a szóló, hogy az utolsó refrén után Joe kiüvölthesse a lelkét is, majd a felvezető gitárdallam egy variánsával zárják a számot. Állati jó ez a tétel, valamiért a Queensryche ugrik be róla, de nincs szó koppintásról. Imádom ezt a dalt!
Negyedikként a Sledgehammer Justice érkezik, már a címből is sejthető, hogy ez nem simogatós ballada lesz… Nem is az, visszaugrunk a boldog 80-as évekbe, magas fordulatszámon pörög a dal, sulykolós középrésszel, hogy aztán megint gyorsítsunk, majd egy triolás lüktetésű témára ráültetett szólót követően egy villanygitárvisítással végződő dobhártyarepesztő sikolyt követően a négyes visszakanyarodjon a speedelésre, majd zárják a dalt. Erre aztán lehet táncikálni! Következik a Forgotten Memories: egy lassú alaptempójú (power)balladisztikus tétel ez, az énekes a szám túlnyomó részében a legfelső regiszterekben tornáztatja fémtorkát (hogy nem durrannak el a hangszálai?), melyet elegánsan kísér a dallamos gitáralap. Hatos sorszámúként a Realm of Shadows néven rögzített, baljóslatú átvezető jön sejtelmes hangokkal, hogy szervesen kinőjön belőle az Eternal Darkness, mely egy sötét hangulatú gitártémával indul középtempósan, hogy egy szuper, néhol már-már keleties szóló üljön rá a ritmusgitár tetejére, majd egy gyors csavar és bevadulnak a fiúk! Az ének fröcsögő-köpködő üvöltés, a gitárok és a dob vérbeli thrasht zúdítanak ránk (szemem előtt meg is jelent egy fortyogó moshpit), hogy majd egy témaváltással – keleti ízű flamenco(!)gitárfutamok és bombasztikus, feszültségkeltő dob-gitárkíséret mellett átmenjenek hőseink betonozós középtempóba – na de csak azért, hogy annál ütősebb legyen a thrashbe való visszakapcsolás egy szólóval nyakon öntve. A gitár átvezet minket egy középgyors témába, majd megint gitárszólót kapunk, és ezt követően jön egy epic csúcspont, melynek megkoronázásaként az acélgigájú Joe egy olyan sikolyt tol be az arcunkba, hogy simán az Angel of Death című Slayer magnum opus elejére lehetne ragasztani, ezután lehiggadnak a kedélyek és egy nyugis gitároutróval úszunk ki a számból. Jó ez, nagyon jó!
A nyolcas sorszámot a My World nevű szerzemény viseli. Tappingelt gitárokkal nyit, majd egy középtempós, szellős téma jön, a koncentrált, kalapálós riffek és velük együtt finom másodgitárkíséret hordozta verzék alatt hol majdnem prózai, hol kiabálós a vokál. Aztán egy kavarás a lecsón és visszamegyünk 1988-ba tempósan speedelni, itt kerül elhelyezésre a szóló is, hogy befejeztét követően átadja helyét a visszatérő, közepes tempóval operáló főtémának, ahol is az utolsó szövegrész elhangzása után egy nagyon kellemes villanygitárdallam visz ki minket a nótából. Következik az instrumentális Aeon, ami majdhogynem filmzeneszerűen lágy nóta, zengetős, finoman szóló gitárokkal. A dob csak kb. a szám felénél lép be, szépen, nem tolakodóan elkíséri a gitárokat, és kapunk egy szép, sok hajlítással díszített gitárszólót is, majd majdhogynem csilingelő, lassuló dallam zárja le a lemez kilencedik dalát. A lemezt záró The Circle sejtelmes gitárhangokkal indul, sötét hangulatú középtempós témával megy tovább, de ez csak megágyaz a hamar beütő speedes vadulásnak, ami azonban visszavált hamarosan középtempóra. A dalban több téma- és tempóváltás van, középtájt még egy kis túlzással elszállósnak is nevezhető részt is beraktak (a háttérben megint felsejlik a latinos akusztikus gitár), majd némi átkötést követően megint speedelünk egyet, hogy azután – mintegy keretként – a borult hangulattal bíró kvázi főtémába menjen vissza a dal, hogy Joe visszafojtott, de gonoszsággal megfűszerezett „Join the circle!” szövegű, ismétlődő soraival záródhasson az album.
A lemezt hallgatva még a nyugisabb témák esetében is kézzelfogható a feszültség. A hangszeres teljesítmények kiválóak, a dalok is egész ügyesen lettek összerakva. Joe énekhangja (félelmetes, bikaerős, reszelős magasai és acsarkodó üvöltése, melyeket ha finomabbra vesz, akkor is duzzadnak a lefojtott krafttól) egyszerűen embertelen! A legszebb az, hogy az Evil Invaders ezt a nem egyszerű muzsikát élőben is százszázalékosan hozza, tanítani való kiállással, igazi rocksztár-attitűddel és arcba mászó karizmával. Régebben kerültem a „visítós” metalt, de úgy néz ki, számomra ez az álláspont az Evil Invaders révén megváltozott. A Shattering Reflection nagyon, nagyon jó lett – csak azért nem színtiszta jeles az ötös skálán, mert incifincit úgy érzem, a különböző tempójú dalrészek összefűzése egy picit lehetne néhol elegánsabb, de ami fix, hogy élőben ez nem tűnik fel, ugyanis ott pusztítanak a belga gyerekek! Abszolút ajánlott lemez.
