Aktuális írásom tárgya igazából két lemez, ugyanis a friss, 2023-as album egyfajta tribute azon bandák előtt, akik nagy hatással voltak a Ravenous-ra, de ha már írok erről a zenekarról, egy pár szóban méltatnám legutóbbi teljes sorlemezüket is.
Nos, a Ravenous-t természetesen a Youtube sodorta elém, mégpedig a 2021-es Hubris albumukkal. A figyelemfelkeltő borító megért egy kattintást, majd miután koppant az állam, egy google keresést. Kiderült, nem is olyan könnyű a banda nyomára akadni. Létezik még pár Ravenous zenekar, és mozifilm is futott ezen a címen, talán épp ezért ragaszkodik a zenekar a Ravenous E. H. megjelöléshez (Eternal Hunger). Így aztán már könnyű dolgunk van, megtudhatjuk, hogy a csapat kanadai, egészen fiatal, 2016-ban hozta létre a banda zenei agya, az énekes R. A. Voltaire, akinek kiváló orgánuma, és remek dalírói képessége sem tudja feledtetni nálam a borzalmas kettévágott nyelvét, mellyel szorgalmasan pózol minden zenekari fotón. Bár ne tenné.
Ha ezen túllendülünk (lendülök), szinte csak kellemes élmények érnek a banda kapcsán. Már a debütáló albumuk, az Eat the Fallen is egy kiforrott zenekart mutat, fő hatásokként a Powerwolf, a Jester Race korszakos In Flames, a lendületesebb korai Falconer és néhol a korai Alestrom ugrik be. Valljuk be, nem rossz példaképek. A 2021-es Hubris pedig már egy egészen parádés lemez lett. A dalok mindegyike karakteres, a számos vendégénekes, Nina Osegeuda (A Sound of Thunder), Wolfbeard O’Brady (The Dead Crew of Oddwood), Mathias Blad( Falconer), Vincent Jones (Aether Realm) pedig szintén csak változatosabbá teszi a dalokat.
Már a nyitó Carnage in Carthage tartalmaz minden olyan esszenciát, amitől a Ravenous E. H. kiemelkedik a hihetetlen nagy power metal dömpingből. Szimfonikus kezdésre orchesztrális énektéma érkezik fokozatosan épülő verzékkel, melyre egy kiváló refrén teszi fel a koronát. A szóló zseniális, a dal lendülete, galopp alapja egy pillanatra sem törik meg. És a folytatásban hasonlóan karakteres, zömmel lendületes power himnuszok sorakoznak, a Sons of Thunder akkora korai In Flames riffel indít, hogy a fal adja a másikat, de hamar Falconer dal kerekedik belőle, az ezt követő Die 1000 Deaths olyan, mintha a Powerwolf énekes Attila egy szám erejéig beszállt volna egy dühös Dragonforce-ba, majd jön az album csúcsa, a technikás, sok váltással dolgozó Bridgeburner. A Claw is the Law lehetne egy Chris Bowes zsenge is, de végül a kegyelemdöfést a komplex, lassan építkező majd 9 perces …Of Beasts and Faust adja meg. Ez a 2021-es lemez underground klasszikus lett hamar, és olyan ajtókat nyitott meg a Ravenous előtt, mint például a 70.000 Tons of Metal hajós bolondozását.
Meggyőződésem, hogy a Ravenous E.H. következő stúdiós dobása meghozza nekik azt a sikert, amelyet ilyen dalokkal máris megérdemelnének, de addig is itt a 2023-as alkotásuk, egy tisztelgő lemez a nagy elődök, példaképek előtt, sok poénos, vagy nekünk európaiaknak fura dalválasztással.
Kezdjük a metalból érkezőkkel: a lemezt a Bewitched nyitja a Candlemass-tól. A tekintélyt parancsoló dalt a csapat hűen adja elő, persze kissé dallamosítva, ugyanúgy, mint a Bolt Thrower …For Victory klasszikusát. Majd kapunk egy torzított gitáros, lendületesre vett The Bard’s Song-ot, a Blind Guardian slágerét, és bizony jót tesz neki ez a kis power, remek feldolgozás született. Itt van még a The Trees a Rush-tól, és ezzel kb. el is fogytak a rock-metal előadók. A nem kifejezetten metal bandákat a My Chemical Romance, David Watson, Robert Mitchum, Jim Croce, a Neptun Power Federation, a Malukah, vagy épp Andrea Bocelli egy-egy slágere képviseli. Az utóbbi egészen zseniális!
Érdemes tehát figyelni erre a fiatal kanadai bandára, meggyőződésem, hogy még hallani fogunk róluk!
