Az idei esztendő, úgy tűnik, a nagy visszatérések éve. A Holy Moses 9, a Dozer 15, az Extreme 25, a Mezzrow 33, a Savage Grace pedig – ha az EP-ket nem számoljuk mint életjeleket – 37 év kihagyás után jelentkezik új nagylemezzel. És ezek csak azok az előadók, akiknek a mozgolódását mostanában figyelemmel követtem.
A Savage Grace jól csengő név volt a ’80-as évek közepén, ám akkor sajnálatos módon csupán két nagylemezre (Master of Disguise – 1985, After the Fall from Grace – 1986) plusz előttük-utánuk egy-egy EP-re (The Dominatress – 1983, Ride into the Night – 1987) futotta tőlük, majd jó időre eltűntek a süllyesztőben. A 2009-es feltámadás kérészéletűnek bizonyult, és mindössze egy újabb EP-vel (The Lost Grace – 2010) gazdagította a csapat diszkográfiáját. A Los Angeles-i zenekar legközelebb a 2020-as évek elején adott életjelet magáról. Két esztendeje megjelentettek egy válogatást, tavaly felléptek a mexikói Keepers of the Flame fesztiválon, most pedig – sokak örömére – itt az új album.
Felmerülhet a kérdés: mennyire tekinthető Savage Grace-nek az a csapat, amelyben már csupán a gitáros Christian Logue képviseli a régi felállást? Bár láttunk már ilyet nem egyszer (Accept, Running Wild stb.), ám ha a „főnök” birtokolja is a névhasználat jogát, lehet némi hiányérzetünk, hiszen annak idején nem EZT a Savage Grace-t ismertük és szerettük. Hol vannak például az olyan legendás arcok, mint a másik gitáros, Mark „Chase” Marshall vagy a bőgős Brian „Beast” East? 🙂 Na, mindegy, annak örüljünk, ami van, jelen esetben az újabb SG-dalcsokornak.
Logue tavaly akadt rá Gabriel Colonra, a fiatal, Puerto Ricó-i származású énekesre, akinek nincs különösebb zenei múltja, annál nagyobb jövője, hiszen – a Savage Grace-szel párhuzamosan – tavaly óta a Lynch Mob, 2019 óta pedig a Culprit frontembere. (S ha már az utóbbi csapatot említettem, beszarás, hogy a múlt században mindössze egyetlen lemezt jegyző Seattle-i csapat is újra aktív!) Ami Colon erénye, az egyben a hendikepje is: a hangja sokszor a megtévesztésig hasonlít Ralf Scheepers-ére (ex-Tyran’ Pace, ex-Gamma Ray, Primal Fear), amikor pedig nem, akkor Rob Halford orgánumára hajaz. 🙂 Zenekarvezetőként, bármennyire is csábító a lehetőség, én messze elkerülném az ilyen párhuzamokat. Azt gondolom, nem tesz jót egy csapat megítélésének, ha tisztára úgy szól, mint… Ettől eltekintve Colon remek teljesítményt nyújt, bár az én ízlésem számára időnként túlságosan magas, fejhangú az ének.
A Savage Grace aktuális ritmusszekciója pedig idei igazolás: a veterán gitáros nemes egyszerűséggel Warrel Dane egykori szólózenekarának brazil muzsikusait – a basszer Fabio Caritót és a dobos Marcus Dottát – „nyúlta le”. Úgyhogy egy kicsit olyan, mintha csupán egy projekt vagy Logue kísérőzenészei lennének. És valóban, a gitáros egy szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy kinek köszönhetők a nóták: „Ez az album a mesterművem, nagyszerű kiegészítése a ’80-as években rögzített, mára klasszikussá vált Savage Grace anyagoknak.”
Az ilyen feltámadások legtöbbször kifejezetten jól sülnek el, gondoljunk csak a Possessed, a Celtic Frost, a Sacred Reich, a Psychotic Waltz, a Tyrant, a Blind Illusion, a Heathen, a Vio-lence vagy a Mordred visszatérésére, és a csalódás ez esetben is kizárható.
A Savage Grace-t a ’80-as években power/speed csapatként tartottuk számon (legalábbis ma annak titulálnánk akkori muzsikájukat). A mostani album nyitónótája, a Barbarians at the Gate, az azt követő Automoton, valamint a harmadikként felcsendülő címadó meg is felel ennek a várakozásnak, ám ezt követően fokozatosan elmosódnak az egyes irányzatok közötti határok, amiből ilyen módon egy kissé eklektikus produkció kerekedik. A Rendezvous az előzőeknél szellősebb és melodikusabb tétel, a gitár versenyt énekel benne a frontemberrel; a Stealin’ My Heart Away pedig kifejezetten sleaze-es, glam-es hangzású, fazonú darab. A Land Beyond the Walls is a könnyedebb vonalat erősíti; refrénjének köszönhetően ez is a kedvenc számaim közé tartozik, ráadásul Colon hangja talán itt hasonlít a legkevésbé az említett példaképek orgánumára. A Slave of Desire-ban Painkiller-es speedelést hallunk, és a Star Crossed Lovers-ben is inkább halfordos, mint Scheepers-es az énekes hangja, bár a kettő azért ugye elég közel áll egymáshoz… Utóbbi szintén a favoritjaim közé tartozik. Egy másik – nálam – toplistás nótában, a Branded-ben mintha a Scorpions és a Judas Priest adna randevút egymásnak; ezzel szemben, bár nem rossz dal, de a lemezt záró koncertfelvételt (Helsinki Nights) egy kicsit kakukktojásnak, és ezért feleslegesnek érzem.
„Ezen az albumon minden dal erőteljes, egyetlen gyenge szám sem hallható rajta” – jelentette ki Logue, és ezzel én sem tudok vitába szállni. (Talán egyedül a Slave of Desire halványabb egy árnyalatnyival társainál.) A Sign of the Cross nemcsak hogy változatosabb, de jóval slágeresebb is lett, mint elődei. Gyors és kemény tételeket éppúgy találhatunk rajta, mint könnyedebb, bulizós hangulatú szerzeményeket (a muzsikusok fazonja, öltözéke is ez utóbbi vonalat erősíti). Éppen ezért, nálam a Savage Grace-től ez az album lépett elő első számú kedvenccé. Csak a halfordos, Scheepers-es énekhang zavar egy kicsit, ezzel együtt szívesen és sűrűn hallgatom Logue és csapata visszatérő albumát. Soha rosszabbat ezen a vonalon!
