A Fehér Póni ösvényén tovább
Ismét egy olyan jubileumi lemezhez érkeztünk 2023-ban, ahol újfent bebizonyosodik két dolog:
- Kezdek öregedni (Nem vicc! Már találtam egy ősz hajszálat)!
- Egy olyan lemez került megint a szemem elé, amiről nem gondoltam volna, hogy habár hullámos időszakokban ugyan, de elég fontos hatást és nézetet fog rám gyakorolni.
Ez pedig a Deftones együttes, a saját nevét viselő lemezük lenne az. A Deftones a Nu metál műfaj egyik pionírjának számít, hiszen egyidőben kezdték a Korn-nal 1994-ben, és ugyan az első lemezük, az Adrenaline mar felkeltette a rajongók figyelmét, az igazi áttörést a 97-es Around The Fur, és a 2001-es White Pony adta meg nekik. Utóbbi mondjuk igazán érdekes, mert nem egy tipikus nu metál, hanem sokkal inkább egy progresszív, alternatív metal lemez, bár én erről másképp vélekedek, mert az a szabály, miszerint a nu metál csak metál és Hip-Hop keveréke, azt már eleve egy rossz viccnek gondolom! Épp az a lényege a nu metálnak, hogy a metál műfaját különböző nem metál hatásokkal keverjük, gondolok itt a funky-ra, reagge-re és amit a Deftones is elkezdett alkalmazni a zenéjükben, a shoegaze-re.
Most jön a következő kérdés: Mi a franc az a shoegaze???
A shoegaze egy olyan alternatív és indie Rock alműfaj, amely 1980-as évek végén jelent meg az Egyesült Királyságban. Hangzásvilágát a hangszerek mögé utasított éneksáv, a torzító és egyéb gitáreffekt-pedálok használata, a feedback, valamint a rendkívül magas hangerő keveréke határozza meg.
Tehát a Deftones pontosan ebbe az irányba folytatta útját, és a következő lemezük is ezt a színvonalat kívánta hozni. A produceri munkálatokat ismét Terry Date végezte, akinek köszönhetően az Around The Fur is bivalyerős és riffcentrikus lemez lett, ergo lehetet rá számítani, hogy ez a lemez bővelkedni fog erős gitártémákkal. Azonban a banda tagjai elég lassan haladtak a dalszerzéssel, illetve az énekes, Chino Moreno egyre inkább belemerült abba, hogy a barátnője otthagyta és ezáltal a lemez egy pöppet borongós, és mély lett. Ha már mélységekről is szó esik, itt történt az, hogy a banda gitárosa, Stephen Carpenter 7 húrosra váltott, és még ezt is megfejelte azzal, hogy még a Korn-nál is lejjebb hangolt azt, ezáltal bizonyos daloknál elég böszmén szólalnak meg a gitárok (köszi Terry Date!). Azonban a lassúsága miatt nem múlta fölül a White Pony-t (mert egyszerűen azt képtelenség, tetszik vagy sem NERD-ök), viszont ugyanolyan érdekes, szerteágazó, szakítja szét a gátakat a műfajon belül, hogy azt még az ember elképzelni sem tudja.
Két fontos single jelent meg az albumból, az egyik a Hexagram, ami talán az egyik legerőteljesebb nóta a lemezen, és a Minerva, ami sokkal elszállósabb, sokkal érzelmesebb mint az előbbi. De készült még egy klip a Bloody Cape dalhoz is, ami igazán személyes kedvencemmé avanzsálódott, elvégre ezen a dalon érződnek a legjobban a korai időszakaik. Riffcentrikus, de egyben nagyon elszállós ütemezésű, és a dal ritmikája csak úgy pulzál benne. Érdemes megjegyeznem Stephen gitárhangzását, ami körülbelül annyira egyedi, mint a svéd death metal bandák láncfűrész hangzása, vagy Tom G. Warrior gitárhangzása a Celtic Frost-tól. Nem is igazán lehet 100%-osan leutánozni, mert ahhoz túlságosan egyedi. Bár nem csak ezek a dalok teszik igazán különlegessé, vagy űber-szuperré a lemezt, hiszen ott van a Needles And Pins, ami jobban érezteti az emberrel a banda melyre hangolásának a szándékát, és hogy mennyire jól ki tudja aknázni őket. A banda dobosa, Abe Cunninghem szerintem az egyik leg alulértékeltebb dobos a metálszintéren, pedig az ő ritmizálása és színezése nélkül nem lenne a Deftones ennyire egyedi. Ugyanez igaz az akkori basszusgitárosukra, Chi Cheng-re (RIP), illetve a banda billentyűsére/DJ-jére. Frank Delgado se lenne a bandában, ha nem értené a dolgát. Nagyon egyedi, szonikus hangzásokat kombinál a hangszeres szekcióra. Ha jobban belegondolok, a Lucky You című dal végeredményben neki köszönhető, hacsak az elektromos dobokat nem Abe komponálta meg. Mindenesetre az eléggé Depeche Mode/Duran Duran keverékű nóta némi Trip-Hop-val megspékelve. A másik ilyen nóta amiről lerí, hogy picivel borongósabbá teszi a lemezt, az a Deathblow, a maga Blues-os behatásával, és a Battle Axe szintúgy egy hatalmas kedvencem a lemezről. Ott van még a When Girls Telephone Boys (ennek a dalnak a címe egy kicsit bizarr), ami sokkal kaotikusabb, de az a fajta értelmes módon vett, és a sok lassú és szomorú dal mellé ad egy kisebb diverzitást, amit megmondom az őszintét, jól is áll neki, mert ki lenne az az ember, aki egyfolytában csak depresszív zenét akar hallgatni, hogy utána lezuhanjon a 10. emeltről, vagy a hídról a Dunába. Chino, bár igaz, lelkileg és magánügyileg nem volt teljes egészében a szeren, de ez a fajta hangulata tette olyanná a vokáljait, amilyenek ezen a lemezen lettek, és ezért érződik benne annyi érzelem. Még magam se tudom jobban körül írni, mert ez még akkor se tudná rendesen az ember ha épp most velem, vagy veletek történne meg! Egy dolgot bizonyos tudok: a Deftones ezért Deftones! Nem gondolom azt hogy lennének töltelék számok a lemezen, én inkább úgy fogalmaznék, ami nem feltétlenül az én világomat tükrözte anno, de mostani fejjel már sokkal inkább úgy látom és hallom, hogy vérprofi nóták. Az ilyenek például a Good Morning Beautiful, az Anniversary Of An Uninteresting Event és a Moana. Bár ha jobban belegondolok, a Moana csak bizonyos helyzetekben nem működött nálam, és ritkán pont telibe talált a nóta. Igen… Határozottan bennem van a hiba. Ezt is megfejtettem végül (hehe)! Nem feltétlenül vagyok az a fajta személy, aki a lemezborítók nagy csodálója, mert sokkal inkább a zene az, ami sokat nyom nálam a latba, de a Deftones lemezborítójára csak egyetlenegy szó jut az eszembe: Gyönyörű.
Semmi különleges grafikai, vagy olajfestményes rajz, vagy éppen egy buta buliról elővett béna kép, amit csak hecc kedvéért használunk föl lemezborítónak (Around The Fur), hanem egy jól kidolgozott koponya, körülötte kék és piros rózsákkal. Egy kicsit olyan Latin Amerikás beütésű a dolog, ha úgy nézi az ember, hogy közben hallgatja a zenét, akkor meglátja benne azt a misztikus szépséget. Garantálom.
A lemez majdnem 48 percével és 10 hihetetlenül jól megkomponált dalával a Deftones nagyjából ott folytatta az ösvényt amit a White Pony-nál elkezdett, ami nem más mint, hogy a nu metál zenei palettáját tovább gyarapítsa, és végtelenül sok opciót adjon arra, hogy a zenei megoldások gyakorlatilag végtelenek ebben a műfajban. Hiszitek vagy sem. Habár nem ütötte meg a White Pony mércéjét, és főleg nem sikerült túlszárnyalnia, azért ez a lemez is szépen startolt az államokban. Németországban például a Chart-ok Top 10 legjobb lemezei közt a 2. helyett csípte .eg, és még további két hétig tartotta, sőt, a megjelenés utáni első hetekben majdnem 200 ezer példány talált gazdára. És továbbra is tény marad, hogy manapság a Defotnes egy igazi modern progresszív nu metál Juggernaut lett, a 2000-es évek elején azért mégsem futottak akkorát mint a Korn, a Limp Bizkit, vagy a Linkin Park, ezt leszámítva aki egy picivel különlegesebb nu metálbandát keresett, az bármikor a Deftones felé fordíthatta hallójáratait, mert ez minősül nekem az igazán eklektikus nu metálnak és ezt a fajta mentalitást nagyon sok mai modern metál együttesnek (Loathe-ot tudom most így hirtelen példának felhozni) adott táptalajt ez az együttes és különösképpen ez a lemez, mert itt folytatódott az, amit a pici kis fehér pónilovacskánál elkezdtek.
Szeressük a Deftones lemezt, mert a kísérletezős muzikalitás valahonnét innen indul.
Béke!
