A hiúz, a boszorkány és az árnyak, avagy extázis, mágia és titokzatosság három felvonásban
Hogy nagyobb névnek számít-e a színtéren az Uncle Acid and the Deadbeats, mint a Blood Ceremony, nem tudom, mindenesetre előbbi zenekar volt a főbanda, nekem viszont néhány hónappal ezelőtt egyértelműen a kanadai kvartett fellépésének a hírére gyorsult fel a szívverésem. A Blood Ceremony végre Magyarországon! Alia O’Brienék most először jutottak el hozzánk, ráadásul egy remekül sikerült, friss anyaggal a tarsolyukban (a lemez ajánlóját itt olvashatod). Sav Bácsiéktól is van egy-két albumnyi zeném, de az nem tett a brit csapat nagy rajongójává; és amikor kiderült, hogy a svéd Gaupa is az utazó cirkusszal tart, tőlük is meghallgattam a debüt EP-t, de az nem fogott meg, úgyhogy a ma általam felfestett triptichon érzelmileg és terjedelmében is elég aránytalan lesz.
A Gaupa (a név svédül hiúzt jelent) pszichedelikus stoner/doom muzsikát játszik. A csapat központi figurája az énekesnő, Emma Näslund, aki nemcsak hangi adottságaival, hanem színpadi mozgásával is kiköveteli magának a kizárólagos figyelmet. A frontember mezitláb lépett a deszkákra, és gyakorlatilag eltáncolta a dalokat, sokszor szögletes mozdulatokká formálva a zene keltette hangulatokat. Vad és zsigeri volt a produkció, s mivel a nóták nem voltak számomra ismerősek, leginkább még az energiák, a ritmusok és a szólógitár gerjedése csiholt bennem némi lelkesedést a látott, hallott produkció iránt. A háttérvásznon végig ment a vetítés, amivel egyértelműen a pszichedelikus hatást erősítették. Emma, ha nem is gyakran, de szimpatikusan, arcán széles mosollyal kommunikált a közönséggel, amelynek soraiból sűrűn lehetett hallani idegen nyelvű beszédet is, így az sem lepett meg, hogy egy hölgy az első sorban (talán a fellépők honfitársa?), a frontemberrel együtt énekelte a szövegeket.
Milyen vizuális környezetben is vehette volna kezdetét a Véres Ceremónia, mint vörös fények által övezve és a csapat nevét tartalmazó piros logóval a háttérben? Alia főboszorkány feketére kihúzott szemmel, testhez álló fekete ruhában bűvölte hangszereit – és az egyre növekvő számú közönséget. Meredt tekintettel, teátrális kézmozdulatok kíséretében énekelt, majd a szintetizátorra borulva csalt ki – a hangosításnak „köszönhetően” időnként fülsértő sikolyokat – a billentyűs hangszerből, emelte szájához a fuvolát, vagy rázta hajzuhatagát vad metálos pózban. A másik őstag, Sean Kennedy gitáros végig diszkréten tolta a riffeket a színpad bal oldalán, a basszusgitáros Lucas Gadke pedig – azon túl, hogy markáns futamait végig jól lehetett hallani – egy nóta, a lírai Lord Summerisle erejéig az énekmikrofont is magához ragadta.
Élmény volt élőben is látni-hallani őket, ugyanakkor két szempontból is hiányérzet maradt bennem. Fájóan rövid szettjük során mindössze nyolc dalt játszottak; jó lenne egyszer headlinerként, dupla ilyen hosszú programmal is megnézni őket. Másrészt, valamiért elmaradt nálam a katarzis: persze, az első félidőben elhangzottak olyan remek nóták, mint az Old Fires és a Goodbye Gemini, az új lemezről viszont egyedül az Ipsissimus csendült fel. A program második fele jóval kevésbé maradt meg bennem: utólag megnéztem, a program dalainak több mint felét a harmadikként megjelent The Eldritch Dark albumról válogatták be, ami nálam még csak a dobogós BC-lemezek között sem szerepel…
Az Uncle Acid koncertjének kezdetére zsúfolásig megtelt az A38-as gyomra. Mintha előre megéreztem volna valamit: nem törekedtem az első sorokba, valamivel hátrébb, oldalt állva próbáltam ráhangolódni a produkcióra – ami nem igazán sikerült. Náluk is folyamatos volt a háttérvetítés, ahogy az is a csapat imidzsének része, hogy a zenészeket csak felülről, hátulról világították meg, így gyakorlatilag arc nélküli árnyak, sziluettek játszottak a hipnotikus ritmusokra révülő, bólogató- hullámzó közönségnek. A zenét leszámítva nem alakult ki interakció a két oldal között; kontúr nélkül megfoghatatlanná váltak, szerethetetlenek voltak az egyes színpadi karakterek. Baromi dinamikusan szólt a dob, horzsoltak a gitárok, és bár itt ugye van ének, mégis gyakran jutott eszembe róluk a riffek hátán utazó, néhai Karma to Burn. Ami kevésbé tetszik a csapat hangzásában, az a dupla, magas fekvésű ének, ráadásul egy idő után azt éreztem, hogy ez is egyfajta popzene, music for the masses, ahol nem a refréneken, hanem a ritmusokon van a hangsúly. És bár nyilván jól hallható a különbség például a sűrű masszaként mindent maga alá gyűrő Mt. Abraxas és a középtempós 13 Candles között, bennem sajnálatos módon egybeolvadtak a dalok. Nem az én zeném volt, amit hallottam, úgyhogy – bár nem szoktam ilyet tenni, de – körülbelül a hatodik szám után elindultam a ruhatár felé…