Vessen rám követ aki akar, de a 90-es évek black metálja, úgy ahogy volt – Immortal-al, Emperor-al, Mayhem-el, Dark Funeral-al együtt – szinte nyomtalanul elment mellettem. A lángoló fatemplomok tüze engem nem melegített fel. Volt egy-két gótikával és vámpírizmussal felütött próbálkozás, ami rövid ideig fókuszba került (Cradle of Filth, Dimmu Borgir), de alapból nem voltam nagy híve a gonosz kiállású, hegycsúcsokról fejszével integető, fehérre meszelt arcú zenekaroknak. Nem tudtam őket komolyan venni. Pozőröknek tűntek, akik a fészerben talált vágóeszközökkel hadonásznak a hóban, és viccesen keménykedő beállásaik alapján nem hittem, hogy zeneileg bármi relevánsat tudnának mutatni. Ma már tudom, hogy nem volt igazam.
Azóta én is sokat változtam, és a black metál is. Kilépett az álarcok mögül, elvegyült a tömegben, magába integrált egy csomó olyan hatást, amik elől addig elzárkózott, és újjászületett – én meg ahhoz képest, hogy mennyire hidegen hagyott egykor ez a műfaj, mostanában lépten-nyomon belefutok valami jóságba a friss felhozatalból, ami aztán része lesz lejátszási listámnak, és ahogy visszanézem az elmúlt években megjelölt kedvenceimet, rájövök: egy lépésre vagyok attól, hogy blekkmetál rajongó legyek (az az egy lépés meg amúgy is szinte semmi, úgyhogy már az is vagyok!)
Szokták mondani, hogy szövegkörnyezetükből kiragadott idézetekkel nem ildomos dobálózni, mert félreértésekre adhatnak okot. Ennek tudatában csak reménykedem benne, hogy nem értettem félre semmit, amikor önkényesen kiragadtam a Helheim életműből legutóbbi lemezüket, amit annak árnyékában próbálok itt fényesre sikálni, hogy tucatnyi albumukból csak keveset ismerek közelebbről – de azt ígérhetem, hogy a Woduridar után nagyobb érdeklődéssel és bizalommal fordulok majd Norvégia eme nagy múltú csapatának korábbi anyagai felé is.
A Bathory által ihletett viking-metál második hullámával tűnt fel a színtéren a bergeni székhelyű Helheim, és azóta, mint annak egyik legmegbízhatóbb képviselője, néhány évente hallgatnivalóval örvendeztetik meg a rajongókat. Mint minden, több évtizedes múlttal rendelkező zenekar, ők is kanyarokkal teli utat jártak be, lemezről lemezre formálva, alakítgatva a pályakezdéskor megfogalmazott alapokat. A nyitány zabolátlan black metálja ugyan már magában hordozta a folk elemekkel később erőteljesebben megtámogatott, mai korszakos lemezeik magvát, de a Jormundgand-on (1995), vagy az azt követő, sarkított hangvételű Av Norron Aett-en (1997) ez még csak mellékszál. A pár évvel későbbi Yersinia Pestis (2003) is inkább hektikus és thrash-es mint tőről metszett viking metálos (legalább is az én elképzeléseim szerint), de a The Journeys and the Experiences of Death-ről (2006) is inkább a darálás és szögelés maradt meg bennem; Metallicás-an és Exhorderes-en megvadult, technikás fekete fémként ezek alig hasonlítanak a bemutatkozó Jormundgand egymásba gabalyodó tremoló őrületére – de a Woduridar erdőkbe-hegyekbe száműzött mítoszainak dallamira sem.
Korai dolgaiknak is megvan a maga varázsa, de a fejlődési ív, amin átmentek, számomra egyértelműen a jelenhez közelítve emelkedik a legmagasabbra, és a 2008-as Kaoskult progresszívebb kísérlete után, valahol a Raunijar-al fordultak rá arra az útra, aminek a végén, két évvel ezelőtt engem is levadásztak. (Mostani logójuk is ekkoriban tűnik fel, és ha csak ennyit látok a zenekarból, mind közül ez néz ki a legjobban.)
Mindebből a folk összetevő engem önmagában véve hidegen hagy. Ha egy extrém albumon túl sok a negédes dallam és a táj idegen „énekelgetés”, nálam megrezdül a léc. Szerencsére a Woduridar black metálja tökéletesen egyensúlyoz a felezővonalon. Egyrészt teli van felfedezni való apró finomságokkal, másrészről viszont nem akar többnek sem látszani, mint ami valójában: a norvég hegyek felől süvítő jéghideg szél zenéje.
Az 1992 óta csaknem változatlan felállásban alkotó kvartett tizenegyedik albuma nem egyetlen csatában győz le, hanem számtalan apróban, amiket minden szerzeményükben külön-külön is megvívnak velünk. Az, hogy hadműveletük mindjárt egy rohammal indul, BM viszonyok közt nem okozhat meglepetést. A Vilje av stal egy ádáz lendülettel összegubancolódó, és gyorsan dűlőre vitt küzdelem közepébe ránt, aminek végén az egész albumon átívelő élmény első benyomásaival zuhanunk a porba: legyőzöttként is a nyertesek örömében osztozunk. A felvillanó vértek és kardok kusza szépségében tovább gyönyörködhetünk a Forrang for fiende és a címadó Woduridar kettősében is – aztán később is, gyakorlatilag az ötven perces anyag végéig -, és az elegáns mozdulatokkal megkoreografált, de a fejünkhöz vészes közelségben elsuhanó vágások kirajzolnak egy arcélt, egy indulatoktól feszülő, arannyal és sárral ékesített hős képét, aki büszkeségtől feltüzelt lélekkel vágtat át saját mítoszának alig olvasható sorain.
Az apró győzelmek taktikája hasonló: egy váratlanul felbukkanó kanyarban félre rántják a kantárt, megemelik a tétet, miáltal szívet melengető energiákat szabadítanak fel és csatolnak vissza a dalba, ami ezektől izgalmas bukét kap – én meg mosolygok magamban, amikor füleimben érzem „zamatát”. Nem szoktam albumon belül sorrendeket felállítani, de az Andsfilosofen akár az egyik kedvencemnek is tekinthető, de az azt követő Ni s solu sot/Litil vis madr/Tankesmed hármasát is kiemelném az egyébként végig magas színvonalú szerzemények sorából. Valahol azt olvastam, hogy a Helheim afféle válasz az Enslaved-re. Ez részben igaz lehet, bár mondjuk – itt és most – a Heimdal zsenialitásához képest egy fokkal lejjebb van csavarva a láng, de azért ég rendesen.
A hangszerek mögött a három alapítót találjuk – Hrymr dobost, V’gandr basszusgitáros/énekest, és Hgrimnir gitáros-énekest -, valamint az 1999-ben bevezetett másod-gitárosi poszton Reichborn-t, aki négy albummal ezelőtt váltotta az addig ott játszó Thorbjom-t. A lemezeiken át egyre hangsúlyosabb szerepet kapó tiszta ének emberközeli szálakat sző a nagyrészt impulzív (olykor sűrűbb, máshol szellősebb) alaprétegekbe, amiket a dob/basszusgitár/gitár szekció gyakorlott mozdulatokkal hoz a bőven befogadható hosszúságú tételekben, amik közül csak a Det kommer i bolger lóg ki a maga tizenkét percével és „nyugisabb” tempójával (és persze a Hazard, ami eredetileg egy Richard Marx szerzemény, és csak a vinyl kiadáson kapott helyet, bónuszként).
A műfaj híveit hamar meggyőző albumról van szó, amit nem kell jóra hallgatni, mert elsőre is átjön mindaz, amiért később is elő fogjuk venni. Az meg, hogy a többihez viszonyítva pontosan milyen státuszt tölt be, legyen a jövő gondja: foglalkozom majd vele, ha kikerültem ennek vonzásából – mert, bár nem születtem skandinávnak, nem vagyok kétméteres normannok utóda, és nem beszélek kimondhatatlan nyelveken, de ha ezt a lemezt hallgatom, kicsit viking leszek mégis, legalábbis azon a szinten ahol együtt dobban a szívünk, ahol egymás mellett rohanunk, és egyként vetünk lángot a múlt sötétjébe. A Woduridar vikinget farag belőlünk. Befonja szakállunk, rúnákat karcol páncélunkra és hadsereget ad mellénk, ami előtt dicső harcok állnak.
