A német csapat ez év április 6-án jelentette be, hogy a most megjelent Back to Attack az utolsó albumuk, az április 28-i würzburgi koncert pedig az utolsó fellépésük lesz (most már volt). „Rájöttünk, mindazzal, amit innentől csinálnánk, már csak másolnánk magunkat. Sohasem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de a Majesty története most lezárul.”
Kár értük, mert az európai heavy/power vonalon ugyanazt a magas minőséget képviselték, ugyanazt a szórakoztató muzsikát játszották, mint a Dynazty vagy a Bloodbound. Másrészt, mert miután tíz stúdióalbumuk közül gyors egymásutánban ötöt is meghallgattam, ki merem jelenteni, hogy igazán mostanra érett be a csapat, és a Back to Attack-kel – a 2019-es Legends-szel holtversenyben – a legjobb anyagukat tették le az asztalra.
Persze utóbbi kijelentéssel lehet vitatkozni, hiszen a korai, epikusabb, Manowar-os hangulatú albumoknak is megvannak a maguk rajongói, és a modernebb, populárisabb irányba való elmozdulás nem mindenkinek nyerhette el a tetszését. Én a Legends-szel ismertem és szerettem meg őket (arról az albumról itt írtam), így érthető, hogy kíváncsian vártam a folytatást.
Az 1997-ben alakult zenekarban az énekes Tarek Maghary képviselte az állandóságot, aki kezdetben gitározott is. Jan Raddatz, aki a banda hat albumán dobolt, szintén régi motoros, de a két gitárosnak, Robin Hadamovskynak és Emanuel Knorrnak is az idei a negyedik, illetve a harmadik Majesty albuma. Most áprilisban ők négyen zárták le a sztorit, a csapat ötödik tagja menet közben eltűnt mellőlük, így nem is tudom, ki játszotta fel az anyag basszusrészeit. Egyes források Alex Voß-t tűntetik fel utolsó bőgősként (Generation Steel és Rebels albumok), az előző lemezen (Legends) azonban nem ő, hanem Arthur Gauglitz játszott.
A lemez „természetesen” az ilyen anyagoknál elmaradhatatlan intróval – értsd: narrációval, szimfonikus bombaszttal – indul (The Oath of Truth). Senkit nem fárasztanék azzal, hogy felsorolom, az egyes dalokban milyen témák és tempók követik egymást. Amíg az előző albumon a Burn the Bridges volt az első számú kedvencem, itt a Glorious Warriors tölti be ugyanezt a szerepet, de az éppen tucatnyiból még legalább hat-nyolc nótát nevezhetnék dobogóesélyesnek. A Back to Attack tényleg slágerparádé az elejétől a végéig, dallamos heavy/power fronton az év egyik kiemelkedő alkotása. Ahogy 2020-ban, a From a Dying Ember albummal a Falconernek is sikerült méltó módon elbúcsúznia a rajongóitól, ugyanez a Majestyről is elmondható.
Ami a zenekar követői számára némi reményre adhat okot, hogy Magharyék egyszer, 2008-ban már feloszlatták magukat. Akkor Metalforce-ként folytatták, majd három évvel később ismét visszavették a régi nevet. Bár most, úgy tűnik, másról van szó… Mindenesetre bennem csak szép emlékeket hagynak maguk után.
