Metallica: Kill ’Em All (1983)

Egy pillanatra képzeld magad annak a kezdő metalrajongónak a helyébe, aki egykor a Black Sabbath, a Scorpions, a Judas Priest és hasonló bandák muzsikáján keresztül szerette meg a műfajt, majd egyszer csak olyan, az említetteknél gyorsabb és gonoszabb muzsikát játszó bandák dalai verték orrba, mint a Venom, a Slayer, a Celtic Frost vagy a Metallica. Velem is ez történt a ’80-as évek első felének végén, amikor új forrásból zúdultak rám az addigi számomra teljesen ismeretlen, fiatal bandák anyagai. A Metallica is egy volt e csikócsapatok közül; ki gondolta volna róluk, hogy néhány esztendőn belül a műfaj egyik alapzenekarává, stadionbandájává válnak?

Az általuk játszott zene nagyon új, nagyon más volt, mint amit addig ismertünk és szerettünk: szokatlanul gyors, szikáran riffelő, egyszer komplex, másszor kő-egyszerű, keménysége ellenére is fülbemászó, hamar befogadható. A Kill ’Em All-on hallható dalcsokor ráadásul meglehetősen változatos, és a lemez egyes szerzeményeinek zsenialitása mellett éppen ez emelte a Metallicát 1983-ban a műfaj trónkövetelőinek élvonalába. Hetfield hangja még nagyon „kölykös”, kiforratlan volt, az énekesek mezőnyében nemigen rúghatott labdába egy Ronnie James Dióval vagy egy Rob Halforddal szemben, viszont a riffjei már ekkor is stílusteremtőek voltak. A számok elejét díszítő pörgetéseket (Hit the Lights, Motorbreath) és az időnként eszeveszett tempót hallva azokban az években senkinek nem jutott eszébe azzal vádolni Ulrichot, hogy nem tud dobolni. Burton ízes basszusfutamokkal tette még színesebbé a nótákat, az Anesthesia (Pulling Teeth) mint önálló dalként funkcionáló basszusszóló pedig egyedülálló volt a maga nemében. Bevallom férfiasan, abban az információszegény időszakban, angolul éppen csak hogy makogó kamaszként sokáig nem tudtam, hogy basszusgitár szól (pedig hát ugye „Bass solo…take one!”); azt hittem, torzított gitárt hallok, és mivel addig a klasszikus dalstruktúrákhoz szoktam, nem is igazán tetszett a nóta. Azóta persze minden hangját értékelem, és zseniális darabnak tartom.  

Egyedül Hammett gitározását nem tudtam hová tenni ezen az albumon. Hiába, hogy Joe Satrianitól vett órákat, hogy Dave Mustaine témáit kellett megtanulnia, számomra szimpla gitárkínzásnak, egyfajta alibizésnek tűnt, amit szólózás címén a Kill ’Em All-on tőle hallottam. Míg a másik három muzsikus nálam hamarosan kategóriája legjobbjai közé emelkedett, Kirk nem tartozott (és ma sem tartozik) a kedvenc gitárosaim közé. Mondom ezt úgy, hogy a ’80-as évek második felében és a ’90-es évek elején a Metallica volt az abszolút favoritom.

Ezen a lemezen a váltások, témahalmozások voltak azok, amik a leginkább elvarázsoltak; a korszak népszerű bandáitól csak elvétve hallhattunk hasonlóan izgalmas szerzeményeket. Kis túlzással már a Four Horsemen-ről is elmondható, hogy ami ötletet Jamesék csak ebben az egy dalban felhasználtak, abból más bandák évekig elvegetáltak volna. Más kérdés, hogy mindez elsősorban Dave Mustaine dalszerzői képességeit dicséri (ehhez képest az eredetileg Mechanix címen futó és a Megadeth bemutatkozó LP-jére is felkerült szerzemény nem ilyen komplex, részletgazdag és letisztult). Egyértelműen ez a kedvenc számom az albumról.

A másik végletet a Jump in the Fire és a Metal Militia egyszerűsége képviseli. Előbbi egyetlen, nem túl forradalmi riffre épül – magamban máig az album tölteléknótájaként tekintek rá. Utóbbi dalt pedig gyors sikálása okán egykor fogmosó zenének hívtuk magunk között (holott a Whiplash indítására sokkal inkább illik ez a jelző). Kezdetben ez utóbbi szám sem volt a szívem csücske, ma már azonban ezt a tételt is többre értékelem – többek között amiatt, ahogy felépül az eleje, és ahogy egy váltással megbolondítják a közepét.

Annak idején a Motorbreath kezdése vett le a leginkább a lábamról, a Seek and Destroy pedig a maga egyszerűségében vált a másik nagy kedvencemmé a lemezről. Az, ahogy együtt lehetett üvölteni James-szel a refrént, sejttette, hogy ez a dal koncerten is nagyot üthet. És valóban: a Metallica-bulik több mint négy évtizedes történetében ez a nóta a hetedik leggyakrabban játszott szerzemény, és sok esetben volt a koncertek megkoronázása, záró tétele. A SaD ellentmondást nem tűrően zakatol végig a számára adatott majd’ hét percen, a legzseniálisabb azonban a dal közepén hallható begyorsulás, amin természetesen már meg sem lepődünk, egyhangú is lenne nélküle a produkció (számomra pont egy ilyen váltás hiányzik a Jump in the Fire-ből).    

Van viszont két olyan szám a lemezen, amelyek csak némi késéssel „jutottak el hozzám”. Lehet, hogy első körben át sem vettem őket a lemezről, s ha át is vettem, a fentebb említett favoritok árnyékában valahogy elsikkadt a nagyszerűségük, és ezért lehet, hogy a mai napig az újdonság varázsával hatnak rám. Az egyik ilyen nóta a Phantom Lord, amely megint csak egyetlen gitártéma ismételgetésére épül, ám a közepén érkezik egy andalító belassulás, amely olyan későbbi, lírából bekeményítő Metallica-remekeknek ágyaz meg, mint a Fade to Black vagy a One, és amelynek meg-megszakított szólója egyfajta párbeszéd a két gitár között.

A másik ilyen csiszolatlan gyémánt, nálam szintén dobogós tétel a No Remorse, amely ismét csak a benne hallott váltások okán válik az album egyik húzónótájává. Hetfieldék legalább három markáns témával kápráztatnak el bennünket: szinte csak kapkodjuk a fejünket, hogy honnan indultunk, és a dal végére hová jutunk el.

Végezetül egy rövid gondolatfüzér a lemez címével kapcsolatban. A Kill ’Em All („Öld meg mindet! Isten majd kiválogatja az övéit”/„Kill them all; let God sort them out” – válaszolta 1209-ben Arnaud Aumary ciszterci apát annak a keresztes lovagnak, aki azt kérdezte tőle, hogyan tudja megkülönböztetni Béziers város lakói közül a katolikusokat és az albigens eretnekeket.) hasonlóan provokatív üzenet, mint az eredetileg tervezett Metal Up Your Ass. Ez is, az is abszolút passzol az albumon hallható zene vadságához. Ami viszont még érdekesség, az a Kill ’Em All és az ugyanebben az esztendőben megjelent Slayer-debüt címének (Show No Mercy, azaz Ne mutass könyörületet!) egybecsengése. De Dave Mustaine-nek sem igen sikerült elszakadnia ettől a gondolatkörtől, aki a Megadeth két évvel későbbi bemutatkozó nagylemezének a Killing Is My Business… (A gyilkolás a munkám…) címet adta…

Nem a Kill ’Em All-nak (és még csak nem is a Ride the Lightning-nak) köszönhetően vált a Metallica a kedvenc zenekarommá (a Master of Puppets tette őket azzá), ám mára abszolút beért nálam az anyag, amit az első hangjától az utolsóig imádok. Stílusteremtő remekmű, megunhatatlan klasszikus – ne feledjük, az akkor még csupán 20 éves, oroszlánkörmeiket próbálgató, majdani titánoktól.

Coly

Metallica – Kill ’em All (USA, 1983)

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Metallica zenéjével tulajdonképpen a kezdetekkor ismerkedtem meg, még 1983-ban. Úgy rémlik, először a Metal Militia nótát hallottam tőlük egy olyan -házilag összeállított- válogatáson, amelyet a Mercyful Fate zseniális Evil dala nyitott és a Metal Militia zárt. A tréfás az egészben az, hogy az azon szereplő további zenekarokról ill. azok nótáiról mostanra elvesztek az emlékeim. A Fate -a remek zene mellett- nyilván King Diamond akkoriban, de talán még ma is rendkívül extrémnek ható hangja miatt emlékezetes, míg a ‘tallica a mindent elsöprő, agresszív tekerése miatt!

Hamarosan a teljes Kill ’em All birtokomba került kazettán. A kissé zajos, túlvezérelt felvételen a Thrash Metal történelmi megvalósulását hallhattam. Felejthetetlen, ahogy Ulrich dobolt, Hetfield ritmusozott, Hammett szólózott és a finomabb részeknél, mint például a Phantom Lord belassulásánál, Burton basszusjátéka is szépen kirajzolódott, az (Anesthesia) Pulling Teeth-ben meg pláne!

Akkoriban gőzöm sem volt a stúdióba vonulásuk előtt frissiben kirúgott Mustaine-ről, ahogy arról sem, hogy Kirk az Exodus-ból került helyére a bandába. Sőt, azidőben még az Exodus-ról sem tudtam semmit! Hiába, itt, a jó öreg vasfüggöny mögött annak is örülhettünk, ha sokszor zajos, olykor jobb minőségű kazettafelvételeken eljutottak hozzánk kedvenc zenei irányzatunk képviselői.

Persze, azért létezett már egy-két maszek lemezbolt, ahol a csemegékre vágyóknak volt lehetőségük beszerezni vinylen is régebbi és újabb kedvenceink muzsikáit. Jómagam a Bacsó Béla utcában, Herczeg Tamásnál vettem meg ezt az LP-t, miután összeszedtem rá az akkoriban borsosnak számító 550 forintot. Akkor még az éppen legújabb Tesla lemezjátszón és erősítőn, Orion hangfalakkal támogatva szólalt meg a korong, később viszont, a nyolcvanas évek második felében már Pioneer sasszé, Videoton erőlködő és nagyobb Videoton hangládák vetették szét a szobámat.

Emlékszem, a sikeres érettségi vizsgám után hazatérve a Kill ‘ em All lemez megdöngetésével ünnepeltem, amint betettem a lábam. Még az elegáns ruhámat sem vettem le, már tettem is fel a lejátszóra. Minden pillanata ünnep volt számomra és a Ride the Lightning mellett ma is a legjobbjuknak tartom. Tudom, sokaknak a Master, a Justice vagy a fekete album a kedvence, de azt is tudjuk, hogy a személyes élményeink, vagy az, melyik albummal ismerünk meg egy zenekart, sokszor elfogulttá tesznek bennünket bizonyos anyagaikkal kapcsolatban. Lehet, ha a Master of Puppets-szel ismerem meg a bandát, akkor ma az a kedvencem, de nem így történt. A kezdetek idején volt szerencsém hozzájutni a szárnyait bontogató Metallicához, így a kötődés is akkor alakult ki.

Párhuzamként említhetném a lágyabb vizeken evező, svéd Europe együttest. Amikor 1986-ban kihozták a The Final Countdown lemezt, sokan ájultak el tőle, sőt, azt hitték, az az első albumuk. Én meg hazavittem, feltettem és döbbenten, fanyalogva néztem a cimborámra, akivel együtt hallgattuk. Rögtön ez a kérdés fogalmazódott meg bennünk: „ez meg mi a sz@r?” Ez volt tőlünk a természetes reakció, hiszen már az első két lemezüket betéve fújtuk, amelyeken azért gyorsabb és keményebb dalok voltak. A fekete Metallica is így járt, amikor először meghallottam. Idővel persze az is és a hármas Europe is megtetszett.

A kissé elkalandozott gondolatmenet után visszatérve a Kill ’em All-ra, nincs rajta gyenge pillanat. Természetesen nem vitatom el Mustaine érdemeit, hiszen pár szerzemény megírásában oroszlánrésze volt, viszont Hammett szólói annyira egységes stílust mutatnak az elkészült anyagon, hogy közöttük fel sem tűnik Megadave keze nyoma. Talán nem leszek megkövezve érte, ha azt mondom, a Mechanix nagyon jó az első Megadeth albumon, de azért annak átirata, a The Four Horsemen köröket ver rá! Kiforrottabb, kidolgozottabb és remek a hangzása is. Hallani rajta, hogy igazi csapatmunka eredménye.

A tussal és cinekkel nyitó Hit the Lights-nál tökéletesebb kezdése nem is lehetne az albumnak, mindjárt az arcunkba nyomja a továbbiakban is várható technikás agresszivitást. A legnagyobb darálás számomra a cikk elején már említett Metal Militia és a vele kb. egy szinten lévő Motorbreath. A picivel visszafogottabb nóták, mint a Jump in the Fire vagy a No Remorse is sziklakemények és húsbavágóan élesek. Az instrumentális Pulling Teeth-et leszámítva a leglassabb dal a korongon a Seek and Destroy. Itt ellentmondást nem tűrően megmutatják nekünk, hogyan kell nagyobb száguldás nélkül földbe döngölni a hallgatót. Persze nem bírják ki, hogy a szólónál ne váltsanak magasabb fokozatba, de ezt is nagyon sikerült eltalálniuk.

Nem csűröm-csavaron tovább, hiszen olvasóink többsége úgyis jól ismeri ezt a 40 éves klasszikust, amely mai füllel hallgatva is hibátlan és azt gondolom, hogy még 40 év múlva, 2063-ban is tökéletesen meg fogja állni a helyét!

(Utóiratként még egy kis szubjektív véleményt megengednék magamnak: az idei, 72 Seasons kapott hideget, meleget, hozzám viszont hosszú idő után visszataláltak vele és azt gondolom, a mesterműveik közé sorolható. Ha objektív módon más nem is, az idő bizonyosan megadja majd erre a választ.)

John Quail