Blackbraid: Blackbraid II. (2023)

Aki kicsit is benne van a témában, bizonyára nem újkeletű az amerikai black metal, vagy ismertebben az USBM (United States Black Metal 😀 ) vesszőfutása. Habár már ott is megjelentek a hasonszőrű bandák a ’80-as évek végén, az akkori skandináv zenei világot megközelíteni sem tudták, mondhatni, hamvába holtak egytől-egyik, leszámítva néhány sikeresebb résztvevőt (Inquisition, Toten/Profanatica, Von, Leviathan). Természetesen azért volt néhány átütő próbálkozás is, némely olyan jól sikerült, hogy sokan még ma is azt hiszik, európai bandák, pedig közel sem (egyik legjobb példa pont az ABSU, és az ő summér- misztikus világa!)

Az USBM második korszaka sajnos fedte és már követte az európai black metal fejlődését, bár negatív irányban, sőt, valamilyen szinten túl is nőtt rajta, ugyanis, míg idehaza megmaradt szubkultúrában, addig a tengerentúlon nagyon erős támogatottságot kapott az NSBM (National Socialist Black Metal). Szinte minden államban volt (van) kiadó, mely ezen zenéket menedzsel(te), illetve pénzel(te), de jellegükből adódóan maguk után vonták a balhékat, tüntetéseket, és, mi tagadás, a színvonal sem verdeste az eget. Sem zeneileg, sem szövegileg nem tükrözték azt a minőséget, amit Európa, és főleg Skandinávia képviselt akkortájt, olyannyira, hogy jónéhány bandáról nem is sejtettük, hogy valóban szélsőséges nézeteket vallana, inkább csak a viselkedésük, vagy pár elejtett mondat alapján kerülnek/tek besorolva (tetszik nem tetszik, a legjobb példa pont Vikernes, aki zenei munkásságában még csak átvitt értelemben sem utalgatott semmilyen szélsőséges nézeteire, az amerikai NSBM kiadók nem is foglalkoznak vele – sőt, az NSBM problematikájával foglalkozó filozófusok egyszerűen Burzum-paradoxonnak nevezik -, persze a könyvei, blogjai már mást tükröznek).

Mielőtt mindenki felhördülne, azért ennyire nem rossz a helyzet Európában, szerencsére a piac kiszelektálta a szemetet, szemben Amerikával, bár azért ott sem annyira egyszerű az egész, sokan NSBM-nek tartanak minden zenét, ami túl sátánista, túl keresztény, túl pogány, vagy túl ateista (sic!), sőt, sokáig, ha nem még mindig, egyszerűen a fehér emberek (árja) zenéjének tekintették, még ama tény ellenére is, hogy addigra rengeteg Közép – és Dél – amerikai indián gyökerű banda is már a színen volt. Ezt a gikszert megoldották úgy, hogy őket is belesorolták a nacionalisták közé  (meglepő, – vagy, történelmüket ismerve pont, hogy nem – de tényleg jó néhány zenekar itt találta meg a maga native – american – identity-jét, és bizony, nem egy valóban nagyon szélsőséges nézeteket vallott nyíltan, vagy rejtetten)

Talán mondanom se kell, hogy természetesen elkerülhetetlen volt, hogy megjelenjen az amerikai piacon az Anti-NSBM-mozgalom is, ám az igazsághoz hozzátartozik ama tény is, hogy ezek a bandák annyiban különböztek az NSBM-ektől, mint amennyire a nevük, sőt társadalmi támogatottságuk miatt, talán többet is mertek megtenni, megírni, mint szabadott lett volna… Bár még mindig erős ez a vonal odaát ( sőt, talán újra fel is lángolt), szerencsére a 2000-es , 2010-es évek már kinevelte a maga minőségi black metal – birodalmát, elvégre jó néhány banda kinőtte gyermekbetegségeit, sőt, páran még az Öreg Kontinenst is meghódították , mint a WITTR, Xasthur, Nachtmystium, Krallice, Leviathan, Agalloch.

(erről a továbbiakban nem is írnék, csak felvezetőnek szántam, de készülőben egy nagyobb lélegzetvételű cikksorozatom a black metal történelméről, ahol erre a témára is komolyabb időt fogok szánni)

Ebbe a közegbe tört be az Adirondack Hegységben született, most 33 éves Jon Krieger, aki a mohawk törzs szülötte. Bár örökbefogadói nevét megkapta, indián nevelésben is részesült, ottani hivatalos neve SKA-Gah-SoW-Ah (Sgah’gahsowáh), ami Boszorkány Sólymot jelent. A tavaly debütáló szólóprojekt már akkor is nagyott durrant (Blackbraid I.), ez az album egyértelműen annak folytatása. És szerencsére hasonló minőségű, tegyük hozzá!

Persze, aki olyan bandákat tekint példaképnek, mint a Bathory, Dissection, WITTR, Marduk, elvárható a magas színvonal, és ezt tökéletesen prezentálja is zenéjében, ami tökéletesen vegyíti a másodvonalas skandináv black metalt a post metál dallamcentrikusságával. Ehhez már csak egy kis indián vonal, egy kis heavy-s hangzás kell, és megkaptuk azt, amit a Blackbraid nyújtani tud. Amit mindenképpen leszögeznék, hogy nem lett egy folkos beütésű mű, hiába van át- meg átszőve indiános elemekkel, háttérben megbúvó síppal, és dobbal. Mindezek olyan természetességgel olvadnak bele a kemény gitártémákba, a technikás dallamokba, mintha eleve része lenne a fekete zenének, s annyira amerikás az egész, amit az ember csak érez, nem tud.

Pedig, hallgatva a számokat, bizony van is az embernek egy kis flash-e, itt-ott ismerős riffet, gitárszólót hallván, mégis annyira komplex és kerek a mű, hogy nincs is kedve vesződni vele, ahogy elmerül a zene sebes folyásában, apró momentumaiban, amiből oly sok van, nem is győzzük felfedezni őket. Folyton vissza-vissza térek ehhez az albumhoz, hogy magam is átélhessem azt, amit Jon nap, mint nap élvezhet: a Gothics ( 🙂 ) Hegy boltozatait, vagy a Cascade csúcsait. Vad Musztàngok tömegét, vagy csak magányos farkasok nyomait. És ez így van rendjén, egy ilyen srácnak semmit se mond Odin, vagy Thor, annál többet a végtelen sztyeppék és hegyek, a szabadság, és önrendelkezés joga. Az, hogy ennek interpretálására kontinensünk egyik legvégletesebb zenei világát találta meg, inkább örülnünk kéne, mint szemöldököt ráncolni, inkább adjuk át magunkat ennek a szabadságnak.

Hogy mindezeket kimaxolhassuk, kell bizony egy tökéletesen felépített zenei koncepció is. Hősünk felosztotta hát a korong kilenc nótáját, egyenként hármas blokkokra, mindegyik nyitányaként egy-egy akusztikus dallal. Bár a keverés miatt kicsit reneszánsz érzetünk támad, mégis mindegyik hagyományos indián dallamok, amiket olyan mesterien beépített az utánuk jövő kérlelhetetlen tempós BM dalokba, hogy az ember hátán, mint egy skalpolás, fut végig a kegyetlen gyönyör. S minden egyes blokk egy-egy lépcsőfoka eme spirituális utazásnak. Egyre töményebb, egyre mélyebb, és egyre komorabb.

Habár Sgah’gahsowáh nem úttörő a NABM (Native American Black Metal – igen, az amerikaiak imádják ezeket a rövidítéseket 😀 ) mozgalom palettáján, megalkuvást nem tűrő, színtiszta skandináv zenéje elegyítve saját kultúrájával, mégis éreztetvén európai jellegét tökéletesen példázza azt a tényt, habár a black metál mindig is szélsőséges emberek szélsőséges zenéje, a látszólagos gyűlölete (dühe) mögött ott van a kitaszítottak és másként gondolkodók önmegvalósítási kísérlete, és ennél összetartóbb erőt az egész Univerzumban nem fogunk találni…

Nagyjából két hete hallgatom a korongot, és egész egyszerűen nem tudok szabadulni tőle. Minden egyes meghallgatás után egyre csak érik, egyre csak távolabb ragad el a földi világomtól, és egyre jobban tudok azonosulni ezzel a zenével. Öt pontnál nem tudok többet adni, így ennyivel kell megelégednie ennek a korongnak, de év végén bérelt helye van az Enslaved Heimdal albuma mellett, bár ki tudja, addigra még akár le is körözheti!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük