Szerkesztőségünk egyes tagjai rendszeresen ajánlják új felfedezettjeiket nekünk, többieknek, és mi nemcsak hogy meghallgatjuk ezeket, hanem időnként meg is írjuk „helyettük” az adott lemez ajánlóját. 🙂 Ez történt a texasi Nemesis esetében is: Size hívta fel a figyelmünket a houstoni sihederek bemutatkozó albumára, s én – vérbő thrash metalról lévén szó – le is csaptam rá, mint gyöngytyúk arra a bizonyos orrváladékra.
A Nick Broussard (gitár, ének), Ezra Terry (gitár), Reagan Burkhardt (basszusgitár), Alex Fullerton (dobok) összetételű négyes tavaly hívta életre ezt a nem túl egyedi nevű csapatot, ám ha a színtér többi, mintegy 60 Nemesisének egyikét sem ismerjük, akkor ezen a néven ez a formáció lehet az egyetlen kedvencünk. Mert bár Terryék nem újítják meg a műfajt muzsikájukkal, amit játszanak, az nagyon is kedvemre való. Dalaikat mindenekelőtt olyan ’80-as évekbeli klasszikusok inspirálták, mint a Megadeth, a Metallica, az Anthrax, a Forbidden és az Exodus. És a gyökereiktől nem is távolodtak el túlságosan: amit hallunk, az leginkább Dave Mustaine-ék világára hajaz, mégsem vádolnám őket plágiummal, mert amit csinálnak, azt magabiztosan, élettől duzzadóan valósítják meg, friss vért pumpálva az old school thrash sokat megélt szöveteibe.
Az elmúlt években én is igyekeztem meglovagolni a Thrash Metal Új Hullámát, de nem igazán jártam sikerrel. Egy kezemen meg tudom számolni azokat a bandákat, amelyek meggyőztek, a többiek olyan gyorsak, olyan kemények vagy olyan technikásak próbálnak lenni, hogy közben megfeledkeznek a legfontosabbról: hogy karakteres, élvezetes, változatos, könnyen rögzülő nótákat írjanak. A Nemesis esetében viszont nem kaotikus, hanem letisztult a hangzás, jól követhető a dalok íve, a zene kacskaringói. Érett és hangsúlyos a riffelés, ugyanakkor alapvetően dallamos muzsikát hallunk. Speed metalnak nem mondanám, holott elég gyors az átlagtempó. A Ceasefire-ban és az Aggressorban néhány futam erejéig a basszus is előtérbe kerül, az N.T.H.-ban ínycsiklandó a torzított gitárhang, a State of Pain-ben pedig a hergelő, végletekig ismételt riff kergeti extázisba a hallgatót.
A Slave of Mistakes elején – véletlenül vagy szándékosan? – mintha egymásra montírozták volna a Metallica Creeping Death-jének és a Megadeth Peace Sells…-ének nyitó témáját. Broussard hangja egyértelműen Mustaine-es, és a szellősebb sound is inkább az ő bandájának a zenei vonalát követi. Az egyik legpöpecebbül összerakott nóta a címadó, de egyik szerzeményre sem mondanám azt, hogy tölteléknek került fel az albumra – amivel nem is húzzák sokáig az időt: a kilenc dal mindössze bő 38 percen át tart igényt a figyelmünkre.
A False Reality ugyan nem hatott rám a reveláció erejével, mint a Crisix tavalyi Full HD albuma vagy a Hazzerd 2020-as Deliriuma, ám ebben az esztendőben eddig ez az egyik kedvenc thrash lemezem. A Megadeth-párhuzamon szerintem hamar túl lehet lendülni, bemutatkozó anyagnak pedig elsőrendű a Nemesis idei alkotása.
