Az 1981-ben alakult coloradói csapat az általam ismert eddigi legjobb albumával rukkolt elő – hozzáteszem, a mostanin kívül csupán az 1984-es debüt Ample Destructiont ismerem tőlük. 🙂 Vagyis minden szempontból úgy vagyok velük, mint a néhány napja méltatott Fifth Angellel: a hőskorban elkerültük egymást, s a jóval később megismert bemutatkozó albumuk nem győzött meg annyira, hogy mélyebben is elmerüljek az életműben. Mostani „barátságunkat” a The Three Tremors nevű formáció négy évvel ezelőtti nagylemeze alapozta meg, amely csapatban ugye a JP énekese, Harry „The Tyrant” Conklin is érdekelt. Az az anyag ismét ráirányította a figyelmemet a Jag Panzerre, és egyértelmű volt számomra, hogy adandó alkalommal a banda friss albumával is meg fogok ismerkedni.
A Fifth Angellel való párhuzam itt még messze nem ér véget. Egyrészt mert a két együttes manapság nagyon hasonló muzsikát játszik: klasszikus US heavy/power metalt, amit a dallamos gitárjáték és a fogós énektémák tesznek emlékezetessé. Másrészt, akárcsak az Ötödik Angyal legfrissebb produkciója, a The Hallowed is koncept album. Harmadrészt pedig, Ken Maryékhez hasonlóan Mark Briodyék is egy remek, gyakorlatilag hibátlan anyaggal örvendeztettek meg bennünket – amely basszus- és dobrészeinek hangmérnöke nem más volt, mint a Fifth Angel imént említett dobosa (KM). (S ha már a produkció „szürke eminenciásainál” tartunk: az album keverését nem más, mint Jim Morris végezte a floridai Morrisoundban, a zene vizuális körítésének megálmodásában pedig egy bizonyos Travis Smith is közreműködött…)
Ami különbség, hogy a Jag Panzer esetében egy tisztán öregfiúk-produkcióról beszélhetünk: a három alapító atya – Conklin, a gitáros Briody és a basszusgitáros John Tetley – mellett a szintén JP-őstagnak számító dobos, Rikard Stjernquistet is ott találjuk, de a 2017-ben távozó Joey Tafolla helyére érkezett másik gitáros, Ken Rodarte sem mai gyerek, a többiekhez hasonlóan ő is a ’80-as évek óta munkálja a nehéz fémet.
„Ken nagyszerű munkát végzett velünk az elmúlt néhány turnén – árulja el róla Briody. – Amikor jelezte, hogy akár teljes állásban is csatlakozna a bandához, egy nyolchetes próbafolyamatnak vetettük alá, hogy kiderüljön: tud-e alkalmazkodni a mi kreatív folyamatainkhoz. Elmondhatom: Ken hozzájárulása a The Hallowed-hoz minden várakozásunkat felülmúlta!”
Az elmúlt két évtizedben a csapat elég nagy szüneteket tartva jelentkezett egy-egy új dalcsokorral, így a mostani nagylemez „csupán” a tizenegyedik stúdióalbumuk. A The Hallowed koncepciójának érdekessége, hogy a hangzóanyagot az elmúlt év végén egy azzal azonos címet viselő képregény előzte meg, amit maga a zenekar jelentetett meg. „Mivel egy összefüggő történetről van szó, máshogy álltunk hozzá az anyag elkészítéséhez, mint az előző néhány lemez esetében – meséli a zenekar legendás gitárosa. – Ez alkalommal a zenét szerettük volna a sztorihoz igazítani, ami egy másfajta dalszerzési folyamatot igényelt. Rikardot (Stjernquistet, a csapat dobosát – a szerk.) kineveztük zenei igazgatónak, és amíg én az új szerzemények írásán és hangszerelésén dolgoztam, ő begyűjtötte a zenekar többi tagja által rögzített hangszeres részeket, és keverte a dalok demóját. Így a teljes album is először demó formájában állt össze, és csak utána vonultunk stúdióba, hogy ott rögzítsük a végleges változatot.”
A The Hallowed sztoriját Briody, Stjernquist és Conklin írta. A történet egy ötfős csapat kalandjait meséli el, akik egy fagyott pusztaságon kelnek át, új otthont keresve. Utazásuk során számos veszéllyel és nehézséggel néznek farkasszemet, olyan félelmetes lényekkel találkoznak, mint egy hiénaszerű hústépő, a The Jaw és egy nagy, denevérhez hasonlatos rémség, a The Swarm. És miközben az életükért küzdenek, saját kutyáik, sasaik és párducaik kíséretében törnek előre egy
ismeretlen úti cél felé, hogy ott egy új közösséget hozzanak létre. (Hasonló világot álmodtak maguknak az általam szintén nemrég bemutatott, német Wasteland Clan tagjai is.)
Az alapvetően gyors nyitó nóta, a Bound as One képében rögtön el is hangzik az anyag egyik legütősebb szerzeménye; bár lehet, hogy felelőtlenség ilyet mondani, hiszen végig egy egyenletesen magas színvonalú, gyakorlatilag hibátlan produkcióról beszélhetünk. Valószínűleg a hasító gitároktól szabdalt Stronger than You Know is sokak kedvencévé válik majd. Az Onward We Toilban a vokál egyenrangú partnere Conklin énekének, előbbi remekül vezeti fel az űberdallamos refrént, úgyhogy nálam ez a nóta is dobogós, de akkor mit mondjak a fájdalmasan szép gitárral, oroszos lírával induló Ties That Bind-ról vagy a kiabálós kórussal és egy „pödrött” gitártémával díszített Prey-ről? Az Edge of a Knife elején némi elektronikus prüntyögést is hallunk, de ez is inkább színesít, semmit nem vesz el a verzék alatt galoppozó szerzemény keménységéből. A refrén itt is – akárcsak a rá következő Dark Descentben – tízpontos, a Weather the Stormban pedig a verzedallam és a gitármelódiák a zseniálisak.
Három-négy hallgatás után az a kép alakult ki bennem, hogy az anyag körülbelül kétharmadánál elfogy a csapat lendülete, halványabbakká válnak a témák. Azóta viszont hiába keresem, nem találom a produkció gyenge pontjait. A rövid narrációk nem megtörik, sokkal inkább összefogják a zene szövetét, és az egységes történethez való ragaszkodás sem ment a dalok kompaktságának rovására. Valamennyi hangszer tisztán, a többitől jól elkülöníthetően szól, egyedül a basszus marad a háttérben: egy-két kiállás, szólisztikus betét Tetley-től is jólesett volna. Az anyagot záró, csaknem tízperces Last Rites az előzőeknél visszafogottabb, epikus, egy kissé az Iced Earth világát idéző szerzemény, de ebben is annyi szín, finom apróság bújik meg, hogy ha hozzálassulunk, ezt is élvezet hallgatni.
Ma már meglepődöm azon, hogy jó ideig nem voltam biztos abban, hogy írni fogok erről a lemezről, aminek pedig a kategóriájában ott a helye az év legjobb albumai között. Azt hiszem, itt az ideje, hogy a csapat korábbi alkotásaival is megismerkedjek…
