A magunkfajta férfiember Nita Strausst hajlamos inkább LÁTNI, mint HALLANI, mondván, ez a szőke bombanő biztos csak a látvány kedvéért van ott Alice Cooper zenekarában. Holott akik látták már színpadon, vagy hallották őt játszani, bizonyíthatják, hogy a Guitar World magazin nem véletlenül sorolja Nitát korunk tíz legfontosabb női gitárosa közé.
Straussnak a mostani már a második szólóalbuma, a debüt Controlled Chaos öt évvel ezelőtt látta meg a napvilágot. Azt gondolom, kell egyfajta egészséges önbizalom, és kellenek pozitív visszajelzések ahhoz, hogy egy muzsikus ilyenfajta produkcióra vállalkozzon. És kell egy bizonyos fokú elismertség is, hogy olyan vendégszólisták mondjanak neki igent a felkérésre, mint amilyeneket ezen a lemezen hallunk. De ne siessünk ennyire előre!
Jó ideje nem hallgatok már instrumentális gitáralbumokat, márpedig a Controlled Chaos ilyen anyag volt. Egy-két szöveg nélküli nóta még elmegy, de hogy egyikben se legyen ének – az nem az én világom. Nita szerencsére ez alkalommal úgy döntött, hogy új utakon indul tovább, és következő nagylemezén maximum a dalok fele lesz „szótlan”, a többihez különböző énekeseket kér fel. Így is történt, és a végeredmény 8:6 lett a szöveges számok javára. Az albumon alapvetően Straus penget húros hangszereken, időnként Kile Odell csatlakozik hozzá gitáron és basszusgitáron, Katt Scarlett billentyűzik, ahol kell, és az a Josh Villalta dobol, aki hősnőnknek július óta már nem csupán a zenésztársa, hanem a vőlegénye is.
A Guitar World annak idején a Controlled Chaos lemezről írta azt, hogy egy remek panorámakép Nita Strauss számos erősségéről. Én, aki nem ismerem azt az albumot, éppen hogy a The Call of the Void-ot tartom egyfajta zenei portfóliónak, amit felmutatva a gitáros a jövőben még inkább „el tudja adni magát”. S bár a daloknak mindenekelőtt az énekesek adnak határozott karaktert, azokban Nita is megmutatja sokoldalúságát: hol agresszíven shreddel, hol érzelmes húrokat penget, hol uralja a nótákat, hol pedig alárendeli játékát az vokális témáknak.
De nézzük azokat a dalokat, amelyek fényét vendégművész jelenléte emeli! A The Wolf You Feed-ben Alissa White-Gluz (Arch Enemy) jó szokásához híven nemcsak hörög, hanem dallamosan is énekel: a refrén, amelyben még rá is vokálozik saját melodikus témájára, első osztályú.
A Digital Bulletsben a Motionless in White frontemberét, Chris Motionlesst halljuk. Bár a gitár rendesen döngöl az ének alatt, ahogy több másik társának, ennek a nótának is van némi popos éle. Nita szólója itt, a Victoriousban és a Monsterben tetszik a legjobban.
A Halestorm-os Lizzy Hale orgánuma kétségkívül erőteljes (Through the Noise), a ritmus és a dallamok azonban ezt a szerzeményt is a nehéz fémzene és a rádióbarát muzsikák metszéspontjába helyezik.
A Disturbed-torok David Draiman-nek remek hangja van (a Dead Inside), előadásmódja a verze pattogós szövegmondása és a nagyívű, szárnyaló refrén között váltakozik.
A Victorious főszereplője a magyar származású Dorothy Martin, a kaliforniai Dorothy nevű csapat szólistája. Nekem a hölgyek közül az ő erőteljes hangja jön be a leginkább, ahogy jelen pillanatban maga a dal is a kedvenc nótám a lemezről.
Az Anders Fridén hangján megszólaló The Golden Trail „természetesen” egy In Flames-albumon sem hatna kakukktojásként. Mint azt Nita egy interjúban elmondta: „Amikor gitározni tanultam, az In Flames volt az én Beatles-em, az első kedvenc bandám. Anders ikonikus énekstílusa beleégett az agyamba.” Így valószínűleg nem esett nehezére egy dalt írni az ő stílusukban.
A Winner Takes All-ban a sokk rock királya is hozza a formáját, és szőke szárnysegédjével egy tipikusnak mondható, szuperdallamos „Alice Cooper-nótával” örvendeztetnek meg bennünket.
A Monster szólistája Lilith Czar, eredeti nevén Juliet Nicole Simms, akit ha valahonnan, hát az egykori Automatic Loveletter nevű csapatból ismerhetünk. Orgánumában van egy kis alteros él, ám amikor kiereszti, az ő hangja is hasít.
Az instrumentális számokról szólva, már a Summer Storm is ígéretes darab, ám Nita ujjai a Consume the Fire témáira indulnak be igazán. Az andalgós, lassú bólogatásra késztető Scorched megint egy teljesen más műfaj, a gördülő-sodródó Momentumról pedig nekem Tony McAlpine legszebb napjai jutnak eszembe. Az utolsó két tétel, a Kintsugi és a Surfacing sajnos egy kissé egy kaptafára készült. Mindkettő merengő, lírai dal – legalábbis az elején: előbbiben ünnepélyes magasságban, gyönyörűen énekel a gitár, utóbbiban pedig Nita nem mással penget együtt, mint az egykori Megadeth-gitáros, mára tiszteletbeli japánná vált Marty Friedman-nel. Úgy sejtem, ebben a dalban inkább Strauss tolja a ritmust, és nagynevű kollégájának engedi át a reflektorfényt.
Ami kifejezetten tetszik, hogy a szöveges és az instrumentális nóták nem felváltva, hanem kiszámíthatatlanul követik egymást. Egy ebből a kosárból, három a másikból, megint egy innen, kettő onnan, majd két instrumentális tételre ismét három énekes nóta következik. Így szerintem még azok számára is befogadhatók az énekmentes dalok, akiknek egyébként nem hívei a virtuóz virgázásoknak.
Nita eddigi pályáján a rock/metal és a pop világa között csapongott, nemcsak zeneileg, hanem fizikailag is: 2014-től egészen tavaly júliusig Alice Cooper csapatát erősítette, majd Demi Lovato turnégitárosa lett, idén márciusban pedig visszatért Furnier papa (AC) szárnyai alá. A Wikipédia úgy említi őt, mint aki sikeres szólókarriert tud maga mögött. Én azt gondolom, a világ igazán csak most, ennek az anyagnak a hatására fog kinyílni Strauss kisasszony előtt.
