Tygers of Pan Tang: Bloodlines (2023)

Itt is ugyanaz a sorminta, mint az általam korábban méltatott Lizzy Borden, Riot V, Jag Panzer vagy Fifth Angel esetében: annak idején, sok évvel ezelőtt beszereztem tőlük egy albumot, EGYETLENEGYET (a ToPT-tól a ’81-es Spellboundot), ami sem akkor, sem később nem keltette fel irántuk olyan mértékben az érdeklődésemet, hogy diszkográfiájuk más darabjait is a magamévá tettem volna. De aztán jött az új lemez, amit kíváncsiságból meghallgattam, és ami szinte azonnal a csapat rajongójává tett.

Döbbenetes belegondolni, hogy a Tygers of Pan Tang nevű brit csapat 1978-ban alakult, és bár 1987 és 2001 között nem adtak ki új lemezt, azon belül is bő egy évtizedre hibernálták magukat, a kétezres években új erőre kaptak, és máig léteznek. A két korszak közötti folyamatosságot az alapító gitáros Robb Weir jelenti; a jelenlegi felállásból legrégebbi harcostársa a bandához 2000-ben csatlakozott dobos, Craig Ellis; az olasz énekes, Jacopo Meille 2004 óta tart velük; a két legfrissebb igazolás pedig a 2020-ban érkezett – ugyancsak talján – gitáros, Francesco Marras és a stáblistára egy évvel később feliratkozó basszusgitáros, Huw Holding.

Az idén május ötödikén napvilágot látott Bloodlines a zenekar tizenharmadik stúdióalbuma, amelynek köszönhetően az életműben immár a 21. századi kiadványok kerültek túlsúlyba. A ToPT története négy és fél évtizede során elég nagy vargabetűket írt le zeneileg: NWOBHM bandaként indultak, egy időben az AOR muzsikák világba is bemerészkedtek, hogy aztán visszatérjenek a hard rock és a heavy metal határmezsgyéjére, ahol egyszerre igyekeznek hűek maradni saját gyökereikhez, és felvenni a modern idők ritmusát.

A Bloodlines elején, egy keleties hangulatú bevezetővel rögtön meg is érkezik kedvenc dalom az albumról, az Edge of the World, egy gyors középtempós szerzemény, amelynek középrészében egy flamencós hangzású gitárbetét is helyet kapott, s amelyet elhaló-felerősödő effektezés tesz még sejtelmesebbé.         

Az idei anyag úgy ultradallamos, hogy alkotói a keménységről sem mondanak le: a riffek döngölnek, zakatolnak, a gitárok élesen szólalnak meg, a váltott szólók izgalmasan vibrálnak, Meille érces hangja pedig bőven a férfiasság határain belül marad. Tetszik, hogy nem nyújtják el túlzottan a programot: a tíz nóta együttes játékideje 44 perc. Vizualitás tekintetében maradtak a tigrises tematikánál, azon belül viszont az utóbbi idők legművészibb, legesztétikusabb albumgrafikájával álltak elő.

A Fire on the Horizonnal sebességet váltanak – felfelé –, az utána következő Light of Hope-pal viszont éppen az ellenkező irányba kacsintanak ki a zsánerből: a dal bizonyos témáit hallva nekem a Rival Sons ugrott be párhuzamként. Kettes számú kedvencem, a lüktető basszussal induló Back for Good alaptémáját előbb gitár játssza, majd Meille is ráénekli ugyanazt a melódiát – miközben végig ott döngnek a háttérben a mély húrok. Aztán egy váltással a Down to Earth-korszakos Rainbow-t (All Night Long) is megidézik, a refrén pedig a hallgatót is magával rántja, éneklésre csábítja.

A csapat lírában is erős: előbb a Taste of Love-val andalítanak el bennünket, majd a nagy ívű, érzelmileg egyre magasabbra emelkedő Making All the Rules-szal teszik fel művükre a koronát. A kettő között a Kiss the Sky egy vérbő rock and roll, hármas számú favoritom, az A New Heartbeat pedig az anyag egyik leglendületesebb szerzeménye.  

Hogy ez most hard rock vagy heavy metal, döntse el mindenki maga. Én nagyon megszerettem, és gyakran hallgatom ezeket a fülbemászó nótákat, amelyek mindegyike sláger. Nem ismerem az előtörténetet, így nem mondhatom azt, hogy Pan Tang tigrisei harapósabbak, mint valaha, azt viszont igen, hogy ez egy remek album, méltó a csapat eredeti vérvonalához.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük