A beszámolóírás hasonló dinamikával zajlik, mint a fesztivál maga: a végére egy kicsit elfogy a lendület, az ember egyre nehezebben préseli ki magából a sorokat. Na, de fussunk neki, essünk túl rajta, lássuk, milyen volt a vasárnap! A nap úgy indult, hogy kiderült: a fesztivál pénzeként szolgáló zsetonokat (coin) nem lehet visszaváltani, így nem maradt más választásunk, mint elinni az összeset. A feladat tehát adott volt.
Sacred Reich
A nap egyértelmű fénypontjául számomra természetesen a Sacred Reich ígérkezett, akiket volt már alkalmam méltatni és rangsorolni is: . Phil Rind és csapata ezúttal sem okozott csalódást, és hercig kis koncertet rittyentettek a hálás közönségnek (https://www.setlist.fm/setlist/sacred-reich/2023/sport-campus-lange-munte-kortrijk-belgium-4ba5af3e.html), bár amikor Phil a szeretet erejéről kezdett beszélni, és arra kérte a közönséget, hogy mindenki ölelje meg a mellette állót, ránéztem Bugára, és arra jutottam, hogy ennek a kérésnek semmi esetre sem fogok eleget tenni, mert mindennek van határa.
Nehezen tudok visszaemlékezni, hogy a Sacred Reich és a Blind Guardian között mivel töltöttünk az időt, de abból kiindulva, hogy a zsetonok száma meredeken esett, azt sem tartom kizártnak, hogy megittunk néhány sört. Valahogy tehát elütöttük az időt, messziről még a Gloryhammer matinéjába is belenéztünk, amit nem szeretnék minősíteni, mert van elég ellenségem, nem akarok újabbakat szerezni. Szintén felületesen belefülelve, azt megállapítottam, hogy a Gatecreeper nem egy rossz banda, ha fejletépésről van szó.
Blind Guardian
Ha az volt az alapkoncepció, hogy egy mannheimi könyvelő karizmájával rendelkező énekes néhány további némettel alapít egy bandát, amelyben varázslókról, törpékről és keltákról fog énekelni, akkor ebben nehéz lenne hibát találni. Komolyra fordítva a szót, finomam fogalmazva sem vagyok a zenekar rajongója, mégis már másodszor néztem meg őket egy éven belül. Ez a fellépés alapvetően sokkal jobban tetszett, mint a barcelonai, és esetenként még valóságos riffeket is kihallani véltem a kardozós-dugós fantasy témák közül. Nem is volt olyan rossz.
Mire ideértünk, zsetonunk alig maradt, ami arra enged következtetni, hogy sikerült elinni és elenni az összeset.
És ezzel el is érkeztünk az események végére, mert hiába vártam őrületes módon a Depressive Age koncertjére, az előző fellépések setlistjeit átböngészve szomorúan állapítottam meg, hogy az általam favorizált első lemezről egyetlen dalt sem játszanak, így aztán őket valószínűleg egy életre sikerült elmulasztanom.
Kis csapatunk tehát elindult a hotel felé, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jövőre veletek ugyanitt vagy máshol!
Köszönöm a figyelmet!
Majka
Egy fesztiválon 12:25-kor kezdődő koncert „gyerekelőadásnak” számít, főleg ha azt követően még további 12 órát töltünk a helyszínen. Plusz a harmadik napra azért az ember már érzi a testében az elmúlt napok álldogálásait, mászkálásait, kevés alvását, úgyhogy igyekeztünk észszerűen megtervezni a vasárnapunkat. John Quail-lel elsőként a GRAVE DIGGER koncertjét néztük meg. Egy kicsit számukra is nagynak bizonyult a központi színpad, a hangszeresek egymástól elég távol muzsikáltak, Jens Becker basszusgitáros és Axel Ritt gitáros magányosan bolyongott a maga térfelén. Megjegyzem, a fesztiválon utóbbi volt az egyetlen zenész, aki lejött pengetni a színpad és a közönség közötti biztonsági sávba. Chris Boltendahlt még nem láttam élőben, így meglepődtem, hogy milyen magas, nyurga fickó.
JQ-vel a hallottnál ütősebb szettet vártunk: mindössze nyolc dal hangzott el, amelyek közül kettő – a Rebellion (The Clans Are Marching) és a Heavy Metal Breakdown – volt igazán nagy sláger. A Hell Is My Purgatory és a Dia de los Muertos is tetszett, összességében azonban hiányérzet maradt bennem, örültem volna még néhány dalnak az első három lemezről. (Egyes koncerteken a Headbanging Mant és a Witch Huntert is műsorra tűzik, úgyhogy akár ezekre is lehetett volna esély.) A kissé langyos hangulatú koncertet a Halál különböző öltözékekben és hangszerekkel történő színpadi megjelenése dobta fel.
A Jag Panzerhez hasonlóan a SACRED REICH buliját is sikerült az első sorból, középről végigheadbangelnem. Az örökké mosolygó Phil Rind szokásához híven egyes számok előtt most is hosszasan prédikált, filozofált, egymás tiszteletének fontosságát hangsúlyozta, a Szeretet Nyara (Woodstock 1969) és a Flower Power hangulatát igyekezvén visszahozni, amit a magvas gondolatokon túl néhány szál, a hangfalak mellé és a dobszerkóra tűzött napraforgóval is megtámogatott. Az ifjú gitáros, Joey Radziwill, ha korát tekintve egy kissé ki is lóg a veteránok közül, lelkesedésének és remek játékának köszönhetően teljes értékű csapattaggá vált.
Műsorukkal nem igazán okoztak meglepetést: én utoljára 2019 novemberében, a Dürer Kertben láttam őket, és az itteni szett valamennyi dala ott is elhangzott. Az American Way-jel kezdtek és a Surf Nicaraguával zártak, de a programba az elsőlemezes Death Squad, az Independent, a megaklasszikus Who’s the Blame és a tavalyi visszatérő album, az Awakening négy dala is befért. Nálam ezen a napon ők vitték el a pálmát.
Már a Charleroi reptérről Brüsszelbe vivő buszon ültünk, amikor a fesztivál Facebook-oldalán olvastam, hogy az utolsó pillanatban az Overkill is lemondta a fellépését. Ha valamit, ezt igazán sajnáltuk, hiszen többünk számára is ők voltak az egyik fő húzónév. Helyükre, a vasárnap délutáni műsorsávba azt az Evil Invaderst sikerült beszervezni, akiket tavaly, Barcelonában is láttunk már élőben. Úgyhogy – mivel őket nem feltétlenül akartam megnézni még egyszer, kissé rendhagyó módon – Phil Rindék fellépését követően visszatértem a szállodába egy kis wellnessezésre (ha már fizettünk érte…), majd felfrissülve tértem vissza a fesztiválra, ahol egy újabb tinédzserprogramon vettem részt.
A GLORYHAMMER muzsikája (amihez az idei album révén kerültem közel) és némileg megmosolyogtató imázsa jól láthatóan a fiatalabb nemzedéket és a fantasy világába vágyó, gyermeklelkű felnőtteket célozza: a teátrális színpadi produkcióra, a szaxofonozó zöld goblinra és az abnormális méretű pörölyre válaszul a közönségben előkerültek az unikornisszarvas, fehér plüss-sapik, a csúcsos varázslósüvegek, a tetőtől talpig levelekkel borított entmaskara, a vadul lengetett, felfújható suszterkalapács, és többször is felhangzott a „hoots! hoots!” kórus. Szó se róla, a dallamos szimfonikus power muzsika magával ragadja a hallgatóságát, egy-két dalt (Holy Flaming Hammer of Unholy Cosmic Frost, Wasteland Warrior Hoots Patrol, Keeper of the Celestial Flame of Abernethy) még én is ismertem, ám maradéktalanul mégsem tudtam átadni magam ennek a hókuszpókusz muzsikának.
A BLIND GUARDIAN legénysége a GH-től látottaknak éppen az ellenkezőjét képviselte: semmi külsőség, csupán a lendületes és lírai dalok. A csapat színpadi felállása hat főben stabilizálódott, így mindent el tudnak játszani, amit el kell, nincs szükségük felvételről megszólaló billentyűs samplerekre. Hansi Kürsch ugyan már jó ideje úgy néz ki, mint egy átlagpolgár, a hangja azonban ma is hibátlan. André Olbrich arcát a műsor folyamán alig lehetett látni, annyira a hangszerére koncentrált, így második frontemberré gitáros kollégája, a teljesen megőszült Marcus Siepen lépett elő.
Hansiék elég erős szettet raktak össze, amelyben a dinamika mellett az érzelmek is tág teret kaptak. Előbbi vonalat a Welcome to Dying, az Ashes to Ashes és a Valhalla, utóbbit a Nightfall, a Lord of the Rings és a The Bard’s Song – In the Forest képviselték. Természetesen most sem maradhatott ki a programból az Imaginations from the Other Side, a Time Stands Still (At the Iron Hill) és a Mirror Mirror, a közönségénekeltetés pedig a programot záró Valhallában érte el a tetőfokát. Bátran kijelenthetem, hogy ez alkalommal a tavaly, Barcelonában látottnál jóval meggyőzőbb produkciót kaptunk a csapattól.
Szenior küldöttségünk nagyjából ekkor érte el teljesítőképessége határát, így – bár a programfüzetben előzetesen a Depressive Age és a Holy Moses koncertjét is bekarikáztuk magunknak – búcsút intettünk a rendezvénynek, amely nekem az eddigi legkellemesebb fesztiválélményem volt. Jövőre egész biztosan újrázunk, nem biztos, hogy Belgiumban, de egy külföldi, többnapos, hasonlóan változatos és izgalmas programot kínáló helyszínen.
Coly
Egy rövid alvást, bőséges reggelit és mini-városnézést követően a GRAVE DIGGER fél egy körüli kezdésére éppen beestünk Colyval a Prison stage elé. Chris Boltendahl zenekara viszonylag sok új dalt adott elő, de ez számomra nem volt a legjobb választás tőlük. A The Dark of the Sun és az Excalibur szerencsére javított az összképen, ám igazán az utolsó két tétel miatt maradt bennem felejthetetlen érzés. A Rebellion (The Clans Are Marching) rendesen beindította a késő déli időpont ellenére tekintélyes számban megjelent nézősereget, végül pedig a Heavy Metal Breakdown tette fel az i-re a pontot. Jó kis ökölrázós, közönségénekeltetős bulit nyomtak a germánok!
A következő banda, amire kíváncsi voltam, a fellépést szinte az utolsó pillanatban visszamondó Overkill helyére beugrott hazaiak, az EVIL INVADERS programja volt. Tavaly nyáron Barcelonában nagyot mentek, idén tavasszal pedig jegyet vettem a budapesti koncertjükre, ahová végül nem tudtam elmenni. A sors mégis úgy hozta, hogy most láthattam őket. A kvartett otthoni pályán fellépve komoly ovációt váltott ki a rajongókból, a crowdsurfing szinte folyamatosan ment, amíg csak le nem vonultak a színpadról. Pirotechnikával, füsttel megtámogatott fellépésük során jóféle speed/thrash nótáiknak örülhettünk, engem leginkább a Feed Me Violence, a Raising Hell és a megunhatatlan Die for Me nyűgözött le.
A Gloryhammer fantáziabirodalmának eljövetele alatt Bugával és Majkával lógtam, valamint megejtettem egy személyes találkozót az időközben dedikálásra érkező Evil Invaders tagságával. A belga srácok nagyon kedvesek voltak, és szemmel láthatóan örültek, amikor megtudták, hogy Magyarországról jöttem.
Estefelé elérkezett, amire talán mind a négyen vártunk. A BLIND GUARDIAN egy órába belesűrítve nyújtotta át pályafutásának esszenciáját. A 2022-es barcelonai fellépésük visszafogottságát most nem tapasztaltam. Hansi jól énekelt, André és Marcus felszabadultan pengetett. Legsikeresebb albumaik legnagyobb dalai követték egymást: Imagimations from the Other Side, Welcome to Dying, Nightfall, Time Stands Still, Lord of the Rings, Ashes to Ashes, Deliver Us from Evil, The Bard’s Song, majd a Mirror Mirror, s végül az elmaradhatatlan Valhalla! Jó, tudom, legalább ennyi hatalmas nóta maradt ki, de csak egy órácskát kaptak, úgyhogy annak kellett örülnünk, amivel jöttek, láttak és (meg)győztek!
Bár akadtak még további fellépők, kis csapatunk a BG után lassan el is köszönt a három napon át tartó fémünneptől.
A vasárnap mottója: „Valhalla – Deliverance / Why’ve you ever forgotten me?”
Találkoz(z)unk jövőre is egy európai metal fesztiválon!
John Quail
