Ahogy a mai modern metalnak meg kellene szólalnia
Ahogy a főcím mondja, és sokszor vallom is ezt a véleményt, főleg ha az Orbit Culture-ről van szó, hogy 2023-ban pontosan így kellene megszólalniuk a mai modern metal zenekaroknak!
Sok régi motorosnál most fog beindulni az a hirtelen haragú vagy érzelmi alapú reakció, hogy a „régi hangzású és a régi alapozású zenekarok a hitelesek”, meg egyebek. De be kell látni, a 2020-as években nem árt haladni a korral és a technológiával, ahhoz, hogy egy zenekar megújuljon, vagy éppen egy-egy új zenekar vegye át a fáklyát a régi idők nagyjaitól. Én ebben az esetben két zenekart látok sikeresnek: a Triviumot és az Orbit Culture-t. Utóbbi nem olyan rég adta ki legújabb kiadványát, ami a Descent nevet viseli, és újfent kijelenthetem, amit nagyon sokszor szeretek mondani ennél a zenekarnál: egy igazán profi, minőségi, feszes és erőteljes lemezt tettek le az asztalra, idősek és fiatalok!
Habár a zenekar 2013-as alapítása óta 3 EP-t és 3 lemezt adott ki, az igazán nagy átütő sikert a 2018-as Redfog EP-vel, és a Saw single megjelenésével értek el. Azóta a zenekar nyílegyenesen halad előre, és a 2020-as Nija nagylemezzel, illetve a 2021-es Shaman lemezzel egyre nagyobb figyelmet kelt a metal szubkultúra körében. Ez többségében Niklas Karlsson énekes/gitárosnak köszönhető, akinek dalszerzői készsége, hörgése és James Hetfield-es éneklési stílusa elég erőteljesen az új generációs bandák topligásai közé helyezte a bandát. Számomra speciel különösen a Shaman bizonyította be, hogy ez a banda bizony baromi sokra fogja vinni a jövőben, ezért epekedve vártam a Descent lemezt, ami augusztus 18-án jelent meg. Vajon vártam-e tőlük valami megújulást, vagy éppen azt vártam tőlük, hogy hozzák-e ugyanazt a színvonalat, amit tőlük már jól megszoktam? Nos, ez mindig egy érdekes témakör szokott lenni nálam, mivel ha megtetszik egy zenekar, nem feltétlen várok tőlük azonnali elkanyarodást/drasztikus változást, ugyanakkor azt sem, hogy ugyanazt csinálják egyfolytában lemezről-lemezre. A Descent lemeznél ebben az esetben nem volt kétség, hogy ugyanott fogják folytatni, ahol a Shaman lemeznél abbahagyták. Ja igen, és még valami! Az, hogy őket melodic death metal bandának skatulyázzuk be, egy kicsit (nagyon) erős nekem! Igaz, megvannak a dallamos részek (mivel a banda 110%-ban svéd), de attól, hogy van benne hörgés és dallam, nem kell azonnali hatállyal megbélyegezni az együttest ezzel a jelzővel! Elvégre van benne ambient, groove és temérdek olyan elemi rész, amivel eléggé kilógnak a sorból, ráadásul még érdemes megemlítenem, hogy a banda remekül tudja kombinálni a hagyományos dallamokat a modern riffekkel, néhol igazi pincemély hangolásokkal, amiknek a technikai részébe nem megyek bele, mert akkor ítéletidőkig itt fogok ülni a gépem előtt, de mindent mesteri szinten, szabályosan, túltolás nélkül csinálnak a lemezen. Bár az albumot csak tegnap sikerült hazafelé úton meghallgatnom, de egy hallgatás is elég volt ahhoz, hogy erre egyből rájöjjek.
Az Intrónak induló Descending remekül elkezdi felépíteni és megmutatni, hogy mire számítsunk, és már a Black Mountain intrója is jelezte, hogy ez a lemez bizony súlyos lesz, mint egy tucat üllő egymás hegyén-hátán. Sok jó részt lehetne kiemelni a lemezből (gyakorlatilag elejétől a végéig kiváló a lemez), de amik igazán nagy kedvenceim lettek, és már első hallgatásra a szívem csücskei dalok lettek, az a Black Mountain (ahogy az a dal megindul, és amilyen epikus magasságokba lövi ki a lemezt, azt egyes zenei akadémiákon tanítani kellene), a From the Inside a maga atmoszférikus kezdésével, és az utána berobbanó, pincemély hangolású breakdownjával, amitől szabályosan a libabőr kerülget! A Vultures of the North gitárritmikája és disszonáns harmóniája nem kicsit emlékeztet engem a Fear Factory-re, de ezt ellensúlyozza, hogy a dob nem túl komplex hozzá képest, viszont remek egyensúlyban tartja a dalszerkezetet, és a zene brutalitása is messzemenőkig ebben a dalban csúcsosodik ki. Niklas jellegzetes hörgése érthető és épp elég súlyos, pedig szakasztott mód Hetfield papáéra emlékeztet, és ugyanúgy sokszor használja a Yeah! kiálltásokat, mint az öreg, így nem csodálkozom, hogy Niklasra is nagy hatással lehetett a Metallica (mondjuk, kire nem, megjegyezném), erről még ismerősök közt is szoktunk viccelődni, hogy milyen lenne, ha a Metallica egy súlyosabb irányba ment volna el… Nos… Itt a válasz, emberek! (hehe) Ez a poén, illetve ötlet bennem támadt: akárhányszor hallod, ahogy Niklas kimondja a Yeah szót, le kell tolnod egy feles töményt! A lemez után szerintem garantáltan nem fogsz egyhamar két lábra állni!
Következő, szintúgy nagy favorit döngölő nótám a lemezről az Alienated, ami riff után riffel megy egymás után, és nem kíméli az ember hallójáratait, majd a The Ailse of Fire hagy nekünk némi lazulást az elején, ami picit blues-os, szimfonikus beütésével némi üde foltnak minősül nálam. De ez persze ne tévesszen meg senkit, mert az irtózatos riff- és agressziógörgeteg itt is megindul. Mindig meglep és egyben lenyűgöz ennél az együttesnél, hogy a szimfonikus és atmoszférikus aláfestések mennyire jól ki vannak egyenlítve, és remek szimbiózisban mozognak a hangszeres szekcióval. Ezt nem sok együttes tudja mesterien kivitelezni (Lorna Shore… Khm…), de szerencsére Niklas és csapata nem ismer lehetetlent. A lemez utolsó két tételére érdemes még felhívnom az olvasók figyelmét, ugyanis a Descent ugyanúgy, akárcsak a Vultures of the North egy roppant erőteljes nóta, amit bármelyik koncertjükön kötelező nótává tennék, mert hihetetlen energiával szabadul el, és a dühfaktor mérője szabályosan kiakad! Ezzel ellentétben a Through Time szintúgy egy picivel lazább, andalítóbb nóta és itt még Niklas is egy picivel visszább vesz az erőből ének terén, így sokkal inkább egy post-metal jellegűbb hangulatot teremt nekünk. A dal viszont, ahogy építkezik, úgy lesz egyre inkább epikusabb és nagyratörőbb, úgyhogy le lehet nyugodni, nem fog a zenekar semmilyen szintű nyálorgiába átfordulni, mert az lenne véleményem szerint a lejtmenet egyik kiindulópontja. A lemezborítónál feltűnt nekem, hogy itt is van némi Fear Factory-s jellegű behatás, és ugyan nem tűnik olyan feltűnőnek, mint a The Odyssey EP-jüknél, ami maximálisan megérdemel nálam egy 10 pontot, de jól is áll a zenekarnak. Részben ez a fajta misztikusabb koncepció jelenik meg itt is, és tegyük hozzá: inkább naturális jellegű a szimbólum, nem pedig futurisztikus, mint a Fear Factory-nél.
A lemez maga 48 perces, amiben ugyanúgy megvannak a dallamos szerkezetfelépítések, az epikus szimfonikus és atmoszférikus aláfestések, mint az igazán fogós és feszes riffek, mélyen megszólaló gitártónusok, amire én a mai napig büszkén bólogatom a fejem, mert nem hangzik úgy, mint az összes tucat deathcore, metalcore és djent banda mai hangzásvilága. Egyedi, de mégis modern megszólalású. Az Orbit Culture ezzel engem ismételten megvett kilóra, és hacsak nem érkezik valami olyan bandának az új lemeze, vagy egy totálisan új banda debüt albuma, ami a Descentet le tudja mosni a pályáról, akkor ez a lemez nálam a 2023-as év albuma lesz, úgyhogy nagyon szépen köszönöm az Orbit Culture-nak, hogy az új albummal újfent egy ilyen remek mesterművet alkotott. Ezt a lemezt azonnali hatállyal be is szerzem!
PEACE!
