Trouble-albumok rangsorolva. Vigyázat, szubjektív!

Ha azt mondod, Trouble, azt mondom, szeretem. Ám ha jobban belegondolok, a csapat nyolc nagylemezéből csupán négy áll igazán közel hozzám, az első három albumra máig nem tudtam ráhangolódni, az utolsó anyag ellen pedig sokáig kifejezetten ellenérzéseket tápláltam. Úgyhogy előzetesen elég egyértelműnek tűntek a nagyjábóli pozíciók: a dobogós helyezésekről egy pillanatig nem lehetett vita, a mezőny végén azonban történtek kisebb, számomra is meglepő helycserék. Nézzük!  

8. Run to the Light (1987)

Ez a csapat harmadik albuma, amelynek kapcsán végig azt érzem, mintha „B-oldalas”, sorlemezekről lemaradt nótákat hallgatnék. Rendre elkalandozik a figyelmem, és azt veszem észre, hogy csupán háttérzeneként szólnak a dalok. Az időnként magasabb hangfekvésben megszólaló gitártémák miatt mintha nem is Trouble muzsika szólna… Mi történhetett itt: útkeresés, ötlettelenség, progresszív kísérletezés? A végeredmény számomra egy „nem jó” anyag. Egyszerűen nem tudok nemhogy kedvenc számokat, de még igazán emlékezetes momentumokat sem említeni róla. Azt gondolom, ez az album Rick Wartellék első korszakának, de talán egész pályafutásának mélypontja. Nehéz elképzelnem (pedig biztos van ilyen), hogy valaki ezzel az albummal avatta volna kedvencévé a zenekart.

7. The Skull (1985)

Rövid ideig úgy gondoltam, hogy holtversenyben teszem a 7-8. helyre az előzőt és ezt az albumot, annyira nem érint meg egyik sem. Ez talán egy hajszálnyival jobban tetszik, de tényleg csak egy hajszálnyival. Emlékezetes nótát erről sem tudok említeni, számomra ez is felejthető alkotás. 

6. The Distortion Field (2013)   

Nem Trouble-album. 🙂 Persze az, de annyira Eric Wagner hangjával szoktam meg ezt a muzsikát, hogy a The Distortion Fielddel sokáig nem tudtam mit kezdeni. Kyle Thomas énekeljen az Exhorderben, a Heavy As Texasban, az Alabama Thunderpussy-ban, a Trouble-ba pedig térjen vissza Eric Wagner! – gondoltam egészen két évvel ezelőttig. Thomas mellett szól, hogy míg EW-rel sajnos már nem készülhet több Trouble-anyag, vele igen, úgyhogy vagy megszokom a jelenlétét, és így a jövőben is élvezhetem a Franklin-Wartell páros gitármágiáját, vagy „Kyle miatt” a csapat kihull az életemből. És végül is nem rossz anyag ez: a Paranoia Conspiracy vagy a Hunters of Doom kifejezetten fogós dalok, a Have I Told You és a The Greying Chill of Autumn viszont tényleg egy teljesen másik világ: mintha egy Trouble tribute csapatot hallgatnék, akik nem találtak maguknak egy Wagner-hangú énekest…

5. Psalm 9 (1984)

Vitán felül emblematikus album, ugyanakkor elgondolkodtam azon, vajon milyen magasra repítette volna a Trouble-t az első három anyag, ha utánuk nem születik meg egy Manic Frustration és egy Plastic Green Head. Számtalanszor hallgattam ezt a lemezt, ami a mai napig nem ülepedett le nálam olyan mélyre, mint az 1990 és 2007 között született négy album. Nem mondom, hogy itt még a szárnyait próbálgatja a csapat, hiszen teljes Trouble-vértezetben lépnek elénk az olyan klasszikusok, mint a The Tempter, az Assassin, vagy a Bastards Will Pay, és mégis, az időben rá következő két alkotással együtt valamiért ez a korong sem vált nagy kedvencemmé. (Pedig a The Fall of Lucifer negyedik percében is milyen jó kis riff füstölög!) 

4. Simple Mind Condition (2007)

A rangsor készítése során talán itt ért a legnagyobb meglepetés, ugyanis magamban előzetesen a második helyre pozícionáltam ezt az albumot, ám rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is szeretem, nem olyan jó anyag, mint a dobogón végzett hármas. Érett, egységes alkotás, ám klasszikusnak semmiképpen nem nevezném. Van rajta egy-két komolyabb nyúlás is, például a Mindbender főriffje, ami a Nazareth Hair of the Dogját idézi, a Trouble Maker alaptémája, ami a Led Zeppelin Kashmirjára hajaz, vagy a Ride the Sky eleje, amelynek vonyításáról jó eséllyel juthat eszünkbe – ugyancsak a léghajós csapattól – az Immigrant Song. Ezzel együtt ezeket a nótákat is nagyon szeretem, akárcsak a Sevent, a Pictures of Life-ot, a címadót vagy az If I Only Had a Reasont. Ráadásul az anyag lírai pillanatokban sem szűkölködik (After the Rain, The Beginning of Sorrows). Összességében, a mai napig ezt a lemezt kapom elő elsőként, ha jófajta Trouble muzsikára támad kedvem.  

3. Trouble (1990)

Számomra – kronológiailag – itt, az At the End of My Daze-zel kezdődik a Trouble-életmű. Ezzel a laza zakatolással, ami mögött az érett, kerek kompozíció, a kimunkált ikerszóló és a fogósság is tetten érhető. Végre igazi, klasszikus szerkezetű DALOKAT hallunk, és Wagner is kiereszti a hangját: az eddigi rekedtesebb tónus mellett a védjegyévé vált, magasabb süvöltések is nagyban hozzájárulnak a dalok mindent elsöprő erejéhez. Egyébként mindig csodálkozom azon, hogy a Trouble-t doom bandaként aposztrofálják, mivel a csapat muzsikájában sokkal több a közép- és gyors tempó, mint a lassú vánszorgás. Itt hangzik el a csapat egyik legszebb (félig) lírai nótája, a The Misery Shows (Act II), amelynek a műfaj legnagyobb klasszikusai között a helye, ellenpontozásául pedig a R.I.P.-ben kapunk egy zseniális riffet (a Trouble talán legjobbját), és persze több más, ugyancsak élénkebb ritmusban fogant csemegét. Mondhatni, a Trouble ezen a lemezen talált igazán magára, ugyanakkor bizonyos témákban itt éreztem a leginkább a nagy előd Black Sabbath hatását.

2. Manic Frustration (1992)      

Bizonyos szempontból a ’90-es Trouble albumot jobb, izmosabb anyagnak tartom, mint ezt, mert az olyan űberklasszikusok mellett, mint a Come Touch the Sky, a ’Scuse Me, a Tragedy Man és a Memory’s Garden, olyan – számomra – halványabb pillanatok is helyet kaptak a lemezen, mint például a Rain, ami lírai nótának íródott, de mégsem igazán az, vagy a címadó szerzemény, amit fogósnak a legnagyobb jóindulattal sem lehet nevezni. Az A oldal nagyon erős, a B valamivel fakóbb, összességében viszont a Manic Frustration a Trouble életművének egyik ékköve, csúcspontja.

1. Plastic Green Head (1995)

Mivel ez egy szubjektív rangsor, egy percig sem volt kérdéses az első hely sorsa: annak idején ezzel a lemezzel ismertem és szerettem meg a zenekart, így máig komoly érzelmi kapocs fűz hozzá.

Már a nyitó címadó nóta is remek bemelegítés; zseniális a The Eye lépegető riffje, ritmusa (halványan a Metallica Sad but True-jának döngölése jut eszembe róla); nagyszerűen építik fel a Flowerst a szellős, andalgós hangulatból indulva Wagner üvöltős refrénjéig. Abszolút kedvencem azonban a Porpoise Song, ami paradox módon nem Trouble-szerzemény, hanem a The Monkees 1968-as slágerének feldolgozása. Pszichedelikus varázslat, olyan, mint egy korai Pink Floyd-nóta, de Franklinéknak is nagyon jól áll – különösen, ahogy a gitártémákkal kidíszítik a végét. Látványos váltás ezután az Opium-Eater középtempós zakato… akarom mondani, menetelése. Az anyag második fele messze nem slágerparádé, de a lírai Requiem vagy a Long Shadows Fall így is emlékezetes tételek, az utolsóként elhangzó Beatles-átiratot, a Tomorrow Never Knows-t pedig ismét csak sikerült élvezetesen összekuszálniuk. Összességében elmondható, hogy Eric Wagnerék ez alkalommal egy témák és tempók tekintetében különösen változatos, ugyanakkor nagyon egységes, hangulatos, végig magas színvonalú anyagot hoztak össze. 

Nálatok mely Trouble-albumok és milyen sorrendben végeznének a dobogón?