Kvelertak: Endling (2023)

Ha ismertem is a nevüket korábban, a stavangeri csapatra akkor figyeltem fel igazán, amikor a Metallica 2017-2018-as európai turnéjára őket választotta előzenekarnak. Meghallgattam az addig kiadott lemezeiket, és tetszett, tetszik, amit csinálnak. Nem kifejezetten black and rollban utaznak, muzsikájuk inkább a black metal, a hardcore punk és a rock and roll szeszélyes elegyeként értelmezhető. Nálam leginkább a szintén norvég Bokassával vannak egy polcon. Egészségesen kaotikus, zajos-karcos, itt-ott kifejezetten dallamos, nyomokban folkos zenét játszanak; alkotásaik közül eddig a 2010-es debüt (Kvelertak) állt hozzám a legközelebb.  

Mint azt bizonyára sokan tudják, a csapat egyik alapítója, az énekes Erlend Hjelvik 2018-ban távozott a csapatból, hogy onnantól saját nevével fémjelzett, a Kvelertakénál letisztultabb muzsikát játszó zenekarában valósítsa meg elképzeléseit. A helyére az az Ivar Nikolaisen érkezett, akinek a mostani már a második anyaga a csapattal. „Szerencsére nem okozott komoly fejfájást Erlend távozása – meséli a gitáros Vidar Landa. – Ivar már jó ideje a Kvelertak team tagja volt, a múltban is énekelt, illetve vokálozott néhány dalban, úgyhogy részünkről egyértelmű volt a választás, és ő is szívesen csatlakozott hozzánk.”

Hangban nyilván van különbség a két frontember között, én azonban a váltást követően sem a szellemiségben, sem a soundban nem érzek gyökeres változást. Az ének nyelve továbbra is a norvég, ám a magamfajtát, akinél a szöveg másodlagos a zenéhez képest, ez egyáltalán nem zavarja a produkció élvezetében.

Az Endling (amelynek jelentése norvégul vég, befejezés, halál) a csapat ötödik stúdióalbuma. „A lemezen hallható dalok halott vagy haldokló norvég férfiak és nők történetét mesélik el – árulja el Landa. – Olyan régi és új mítoszokat, rituálékat keltünk életre, amelyek nem passzolnak egy tévésorozatba. Oda a vikingek és a trollok valók, ez viszont maga a valóság.”

És valóban, a Kvelertak muzsikája akár egy történelmi tárgyú, nyers, ám misztikus hangulatú film háttérzenéjének is beillene. És bármennyire is ott van benne a punkos, rock and rollos vonal, a nóták alapvetően epikusak, az album nyitó és záró tétele a nyolc percet közelíti, mindkettő szépen, fokozatosan épül fel. Mondjuk, a Krøterveg Te Helvete elején van egy kis törés: mintha az intrót hozzátapasztották volna a nótához, pedig a két téma zeneileg különbözik egymástól. Nagyon tetszik, felcsigáz az anyag kezdése, azt várnám, hogy mindjárt berobban a gyors tempó – ehelyett valami nagyon más, váratlan ritmus érkezik.

Kedvenc nótám a Likvoke – nem véletlenül, hiszen ebben kerül elő a legtöbb gitár- és énekdallam, amit egy jó kis pattogós basszustémával is megfejelnek. (A bőgő a már említett Krøterveg… és a címadó nóta elején is főszerephez jut, amivel nálam értékes piros pontokat gyűjt be magának a csapat.) Hasonlóan melodikus az ezt követő Motsols, a Døgeniktens Kvad pedig úgy indul, mint egy countrynóta, és a hadarós tempó alá itt is beúszik egy rövid, masszív dallamköteg. A refrének alatti kórusok alattomosak, szinte érzékelhetetlenek, mégis nagyban fokozzák az adott rész melodikusságát. Az utolsó két nóta, a Svart September és a Morild elején is lágyabb húrokat penget a csapat, hogy aztán utóbbiban az anyag egyik legjobb vokáljával álljanak elő.

S hogy metal-e az, amit hallunk? Abszolút. Bár bizonyos részeknél olyan érzésem van, mintha egy bevadult brit indie rock zenekart, például a Franz Ferdinandot hallanám, de a hat norvég simán csörömpöl úgy, mint, mondjuk, egy sludge metal csapat. Az Endling úgy lett fogósabb, dallamosabb az előző Kvelertak lemezeknél, hogy közben a zenekarra jellemző keménységet is sikerült megőriznie. Véleményem szerint Vidar Landáék eddigi legjobb albumukat tették le az asztalra.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük