A neoklasszikus thrash új generációja
Időről időre belefutok olyan anyagokba, amelyek ugyan nem válnak hatalmas kedvenceimmé, ám valamiért mégis szívesen hallgatom őket. Ilyen a Hyperia és az Exmortus idei albuma is, amelyeket ráadásul egy további jellemzőjük is összekapcsol: magamban a neoklasszikus thrash címkét ragasztottam rájuk, ugyanis – főleg a gitárszólókban – olyan virtuóz, komolyzenei ihletettségű témákat hallunk, amelyek fogóssá, izgalmassá, egyedivé teszik a produkciót. Kezdetben azt hittem, én találtam fel a spanyolviaszt, ám kiderült, hogy nem így van: a neoklasszikus thrash irányzat jó ideje létezik, és olyan előadókat sorolnak a követői közé, mint a Coroner, a Mekong Delta, a Dofka, a Helstar, a Tourniquet vagy Marty Friedman. A címkézéssel persze mindig lehet vitatkozni: az Exmortust például a Metal Archives is a fenti kategóriába, plusz a technikás thrasht játszó csapatok közé sorolja, a Hyperia azonban náluk dallamos thrash/death formációként jelenik meg. Én viszont – legfrissebb lemezük kapcsán – csaknem egy időben ismerkedtem meg a két csapattal, és a fülemben nagyon is összecsengett a kanadai, illetve amerikai együttes muzsikája.
A hallottak között alapvetően az énekben van különbség. A Hyperia frontembere, akinek produkciója kapcsán csupán az ötödikként elhangzó címadó nóta környékén vált számomra egyértelművé, hogy nő áll a mikrofon mögött, viszonylag magas hangon kiabálva köpi a szövegeket, ami nekem összességében jobban bejön, mint az Exmortus anyagán hallott egy-hangú, rekedt vokalizálás. Ugyanakkor utóbbi banda valamivel súlyosabb hangzású, szigorúbb muzsikát tol, mint északi kollégáik.
A Hyperia egy Calgary városából származó, 2018-ban alakult brigád, amelynek a mostani a harmadik nagylemeze. A kvartett gerincét az énekes Marlee Ryley és a gitáros Colin Ryley alkotja (akik nem testvérek, hanem férj-feleség), a ritmusszekció pedig éppen a közelmúltban cserélődött le mögöttük. A kaliforniai Exmortus hozzájuk képest jóval komolyabb múltat tudhat maga mögött: ők 2002 óta szereplői a színtérnek, termésük eddig négy EP és a mostanival együtt hat nagylemez. A csapatot 2018 óta ugyanaz a négyes – az énekes-gitáros Jadran „Conan” Gonzalez, a másik gitáros Chase Becker, a dobos Adrian Aguilar és a basszusgitáros Phillip Nuñez – alkotja. Mint az a nevekből is látható, itt túlnyomórészt latino arcokkal van dolgunk.
A Hyperia The Serpent’s Cycle albumán az első fogós témák az Automatic Thrash Machine-ben érkeznek. Kedvencem, a Prophet of Deceit csiklandozó, neoklasszikus gitárhangokkal kezdődik – és folytatódik. Talán ez a legkarakteresebb dal az albumon, több ilyet is szívesen hallgatnék tőlük. A rá következő Psychosomatic bizonyos részei is ezt a hangulatot hozzák. Marlee az Eye for an Eye-ban énekel a legnőiesebben – ha nem számítjuk az utolsóként elhangzó feldolgozásnótát, a Heart együttes Crazy on You című slágerének átiratát, amely akusztikusan kezdődik, és emiatt egy kicsit ki is lóg a sorból, s bár később bekeményítenek, de így is ez az anyag leginkább melodikus tétele.
Az Exmortus Necrophony-ján is találtam magamnak kedvenceket: a Mask of Red Death ringlispílező gitárjátékát, az instrumentális Storm of Strings-et, amely a neoklasszikus thrash iskolapéldája, a Test of Time-ot, amelynek refrénjét az ének és a gitár együttese teszi emlékezetessé, valamint a Children of the Night-ot, amely az anyag legkerekebb, legjobban összerakott nótája a maga neoklasszikus intrójával, pattogó tempójával, egyszerű, éppen ezért könnyen jegyezhető refrénjével, hangsúlyos basszusfutamaival és táncos gitártémáival.
A hallott produkciókat egyformán erős négyesre értékelem, mind a két anyag tetszik, sokadszorra is szívesen pörgetem le őket. A „neoklasszikus” jelző pedig senkit ne riasszon el, mert egyik csapattól sem öncélú virgázásokat vagy Rhapsody-s sárkánymeséket hallunk; az átlagosnál dallamosabb és virtuózabb gitárjáték az, ami ezt a meghatározást esetükben indokolttá teszi.
