Ebben a cikkben olyan albumpárosokat gyűjtöttem össze, amelyek egy korszakot jelentenek az adott zenekar életművében; kifejezetten ikerlemezeknek készültek, vagy egyszerűen úgy alakult, hogy a csapat ezeket követően stílust, arculatot váltott, vagy másik énekessel, gitárossal folytatta tovább. Az ötlet a Black Sabbath Mob Rules-ának hallgatása közben született meg bennem, és az jutott eszembe: bár a felsorolt párosok darabjai zeneileg közel állnak egymáshoz, az egyiket általában valamiért jobban szeretem, mint a másikat, de olyan is van, hogy nem tudok választani közülük. Nem foglalkozom azokkal a csapatokkal, amelyeknek eddig csupán két albumuk jelent meg, de minden esély megvan rá, hogy legyen harmadik és negyedik is. És azokkal a lemezpárokkal sem, amelyek egy bizonyos koncepció mentén összetartoznak, de megjelenésüket hosszú évek és a banda egyéb alkotásai választják el egymástól (ilyen például a Paradox Heresy és Heresy II: End of a Legend albuma vagy a Queensryche Operation: Mindcrime anyagai). Bizonyos együtteseknél, a szubjektív lemezrangsorok felállításakor már készítettem ilyen összevetést, de akkor az életmű összes darabját soroltam egymás elé vagy mögé, itt viszont csupán két-két albumot teszek mérlegre.
Nézzük először az együttesek által egyértelműen egymás mellé rendelt alkotásokat!
Helloween: Keeper of the Seven Keys Part I és II (1987 és 1988)
Az ilyen lemezpárosoknál mindig felmerül, hogy a dalszerzők rendkívül termékeny periódusukban voltak, és annyi nótát írtak, ami csak egy dupla albumra fért volna fel, és hát a két korongot üzletileg célszerűbb nem egyszerre, hanem időben kis eltéréssel megjelentetni. Érződik is rajtuk az azonos ihletettség, a stílusuk, hangulatuk is nagyjából ugyanaz, viszont én valamiért – talán nem véletlenül – mindig az első anyagot érzem egy hajszálnyival (vagy többel) erősebbnek. A Keeper… I-II esetében a lemezek viszonylagos rövidsége (37 és fél, illetve bő 49 perc) is tovább erősíti ezt a dupla album érzést. Plusz a két dalcsokor struktúrája is kísértetiesen hasonló: egy rövid instrumentális bevezetőt mindkét korongon egy gyors nóta követ, nagyjából középtájon egy-egy lírai szerzemény hangzik el, majd a csúcspont mindkét lemezen egy-egy komplex, 13 perc fölötti játékidejű eposz.
Az első rész jobban belém égett, nagyobb klasszikusnak mondanám, de Hansenéknek a folytatás miatt sem kell szégyenkezniük, hiszen a második felvonásban is olyan megaslágerek hangzanak el, mint az Eagle Fly Free, a Dr. Stein vagy az I Want Out (és a többi). Úgyhogy ez esetben nálam a kettő tesz ki egy egészet, de ha csak egyet választhatnék, az első korongot helyezném a második elé.
Metallica: Load és Reload (1996 és 1997)
A Load és a Reload kapcsán nem igazán beszélhetünk olyan dupla albumról, mint a Helloween esetében, hiszen itt mindkét lemez több mint 70 perces. Korábban én is és más is elmondta már, hogy a kevesebb ez esetben több lenne, hogy a két korong legjobb dalaiból éppen össze lehetne állítani egy szinte tökéletes anyagot – amit én meg is tettem, és azóta csak ezt a best of-ot hallgatom, a többi számot hanyagolom. Az alkotók itt is az első kört nyomták meg jobban: míg a Load-ról nyolc nótát válogattam be erre a playlistre, a Reload-ról csupán négyet. Amivel el is árultam, hogy melyik cucc áll közelebb hozzám.
A ’96-os anyag „A oldaláról” meglepő módon csak az Ain’t My Bitch és a Bleeding Me pörög nálam, míg a „B oldal” egyetlen nótát, a Cure-t leszámítva teljes egészében szerepel ezen a kompiláción (Poor Twisted Me, Wasting My Hate, Mama Said, Thorn Within, Ronnie, The Outlaw Torn). Változatos a program, frankók a dalok: csak ezzel a nyolc számmal maximálisan eleget tudtak volna tenni az elvárásaimnak. Más kérdés, hogy ezek mennyire képviselik a Metallica zenei örökségét…
A Reload-ról viszont mostanában csak a Fuel-t, a The Memory Remains-t, a The Unforgiven II-t és a Low Man’s Lyric-et hallgatom. A legelső nótát leszámítva meglehetősen lírai program… A lemez többi szerzeményét súlytalannak érzem, és nem is igen tudom felidézni. Lehet, hogy érik egy teljes egészében történő újrahallgatás…
System of a Down: Mezmerize és Hypnotize (2005)
Itt fél év különbséggel követte egymást az „ikrek” két tagja, amelyek közül szintén az elsőszülött a kedvencem – olyannyira, hogy a csapat teljes életművéből is ez a lemez a favoritom, amelynek véleményem szerint a kétezres évek meghatározó alkotásai között is ott a helye. Itt is nyugodtan beszélhetünk dupla albumról, hiszen a két korong játékideje 36, illetve szűk 40 perc, illetve míg a Mezmerize egy Soldier Side – Intróval nyit, addig a Hypnotize utolsó dala maga a Soldier Side.
Ha az emblematikus Chop Suey-t nem számolom, az összes kedvenc SOAD-nótám a Mezmerize-on hangzik el: a B.Y.O.B, a Radio/Video, a Violent Pornography, az Old School Hollywood és a Lost in Hollywood tartozik ebbe a körbe, de a Revengát és a Cigarót sem szoktam átpörgetni. 🙂
Ehhez képest, bár a folytatásban Tankian-ék minőségileg egy centivel sem adják alább, a Hypnotize jóval kevesebb katartikus pillanattal ajándékoz meg. Ez érezhetően inkább Malakian anyaga, a dalok többségében ő viszi a prímet, több az őrület is bennük. Jó az Attack, a Kill Rock ’n Roll, a címadó, de az előző albumon ezek – nálam – csupán a mezőny második felében kapnának helyet. Kedvenceim innen egyértelműen a Holy Mountains és a Lonely Day, de ha SOAD-ra támad kedvem, tízből kilenc alkalommal a Mezmerize-t veszem elő.
Most pedig következzenek az „úgy alakult…” párosok!
Black Sabbath: Heaven and Hell és Mob Rules (1980 és 1981)
Úgy érzem, a rock/metal rajongók körében a Heaven and Hell-nek nagyobb a respektje, hozzám azonban – valószínűleg megint csak személyes okokból – az utána következő anyag áll közelebb. A H&H volt Ronnie James Dio bemutatkozása a csapat soraiban, egy új – sajnos rövid – korszak diadalmas kezdete. Vinylen én is megvettem a lemezt, és hát olyan klasszikusok sorakoznak rajta, mint a Neon Knights, a Children of the Sea és a címadó, plusz a lírai Lonely Is the Word-öt is ide sorolnám. A többi nóta viszont minőségileg túlságosan is emlékeztet a ’70-es évekbeli, Ozzy nevével fémjelzett Sabbath nem túl dicső végnapjaira.
A Mob Rules első felét annak idején a rádióból vettem fel, és úgy is meggyőzött ez az öt nóta, hogy a maradék csak jóval később jutott el hozzám. Turn Up the Night, Voodoo, The Sign of the Southern Cross, E5150, The Mob Rules – tökéletes dalcsokor, témák és hangulatok kavalkádja. A B oldalról egyedül a Slipping Away-t érzem alibizésnek, vagyis a MR véleményem szerint összességében fajsúlyosabb alkotás, mint elődje volt, máig szívesebben hallgatom, mint a Menny és a Pokol muzsikáját.
Iron Maiden: Iron Maiden és Killers (1980 és 1981)
Itt mindkét albumot másért szeretem. A debüt egyértelműen alapvetés, minden hangja kincs. A Killers-ről pedig már korábban is leírtam, hogy bár színvonalában talán elmarad a bemutatkozó anyagtól, máig úgy hallgatom, mint egy viszonylag friss anyagot: ennyi idő alatt sem sikerült tökéletesen befogadnom, megunnom, aminek természetesen örülök. Ezzel együtt, ha csak egyet választhatnék, a ’80-as Iron Maiden korongot választanám.
Ozzy: Blizzard of Ozz és Diary of a Madman (1980 és 1981)
Egykori naplóm tanúsága szerint előbb a Diary of a Madmant vettem meg – műsoros kazettán – Herczeg Tamás Music Boxában, és bár nem tetszett maradéktalanul, ez szerencsére nem vette el a kedvemet attól, hogy tegyek még egy próbát, és a renegát énekes egy évvel korábbi, bemutatkozó nagylemezét is megszerezzem. Ami viszont már maximálisan kielégítette az igényeimet, és ezzel el is árultam, hogy a kettő közül melyik albumot szeretem jobban. 🙂 Míg a ’81-es korongról csupán az Over the Mountain, a S.A.T.O. és a címadó szerzemény fér be nálam a best of-ba, a Blizzard…-on olyan űberklasszikusok követik egymást, mint az I Don’t Know, a Crazy Train, a Suicide Solution, a Mr. Crowley, a Revelation (Mother Earth) és a Steal Away (the Night). S bár nem vagyok nagy rajongója Ozzy lírájának, itt még a Goodbye to Romance is tetszik tőle. Vitathatatlanul ez az egyik kedvenc lemezem ezekből az évekből.
S hogy mi teszi ikerlemezekké, az életmű különálló korszakává ezt a két anyagot? Természetesen Randy Rhoads zseniális gitározása; Ozzy-bárdistaként azóta sem ért senki a nyomába…
(folytatjuk)