Within Temptation: Bleed Out (2023)
Kellemes meglepetés!
Még mielőtt belekezdenék ennek a lemeznek a véleményezésébe és alapos kivesézésébe, előtte néhány szó, hogy miért ez az album lett a legújabb cikkem témája.
Reaper felhozott egy olyan ötletet, hogy a szerkesztőket párokba állítja, mondunk egymásnak egy-egy olyan lemezt, amely ez évben jelent meg, és arról kell a kiszemelt partnerünknek írnia. Körülbelül Óbarok óta tudom, hogy az ilyen kihívások-játékok jobban pallérozzák a tudásomat, és egyre jobban szeretem magamat hasonló feladatok elé állítani, éppen ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy erre benevezzek! Partnernek Coly-t kaptam, akinek szintúgy választottam egy lemezt, amit már terveztem megírni, de igazából kíváncsi lennék az ő véleményére és meglátásaira is. Kollégám két lemez választása elé állított, vagy inkább javasolt: a Within Temptation Bleed Out albuma vagy a KK’s Priest The Sinner Rides Again-je. Elég egyértelmű döntés volt, hogy a Within Temptation lemezt választom, mivel nagy Priest-rajongó vagyok, ezt a projektet is szeretem, az eredeti Judas Priest-et is, és ebben igazából nem lett volna kihívás, maximum az oldtimer metalosok fölösleges trollkodásait kellett volna végigolvasnom, nevetnem rajtuk egy jót és ignorálnom (igen, kimondtam, hehe!).
Ellenben a Within Temptation és alapjáraton a szimfonikus metal egy picivel távolabb áll tőlem, és ezzel itt nem arra akarok célozni, hogy rühellném vagy nem tisztelném a műfajt. Szó sincs ilyesmiről! Sem pedig az, hogy a frontcsajos metalegyütteseket nem kedvelném, mert minden műfajban megtalálom a saját kedvenceimet (hogy két példát említsek: a Spiritbox vagy a mostani Torture Squad). Én inkább úgy fogalmaznék, ennél a műfajnál a se veled, se nélküled álláspont él igazán nálam. Tehát hallgattam és hallgatok is ilyen együtteseket, akárcsak power vagy progresszív metalt is az utóbbi pár évben. A nagyokat ismerem, tisztelem, de nemes egyszerűséggel engem nem tudnak olyan szinten megfogni, mint más jóval rutinosabb kollégámat vagy zenerajongót, akik szeretik hallani a tiszta éneket, a dallamokat, szép szimfonikus betéteket. Hogy igazi muzikalitást halljanak. Hát én nem minden esetben vagyok ez a fajta személy, sőt koromból kifolyólag én egészen más ágazatokat tartok óriási kedvenceknek. Azonban azt megjegyezném, hogy fejlődök, és így sokkal inkább nyitott vagyok a kollégák és más ismerősök javaslataira.
Na mármost!
Ismerem a Within Temptation együttest, ismerem néhány dalukat, amik igazán megragadták anno a figyelmemet, mint például a Stand My Ground, a Frozen, vagy a Memories, de isten igazából nem követtem végig a munkásságukat, mert mint mondtam, ez a fajta zene nem kifejezetten tartozott a kedvenceim közé. Még egy dal volt, ami nagyon bejött tőlük, a Dangerous, amelyben vendégénekesként szerepelt az ex-Killswitch Engage énekes, Howard Jones, és innen lehet sejteni, hogy miért jött be a dal. És egy kisebb utánajárás után nézem, hogy a Bleed Out a zenekar 9. stúdiólemeze. Mit ne mondjak, lenne mit behoznom, de most a jelenlegi albumuk az, ami prioritást élvez nálam. Első hallgatásra egy eléggé kellemes meglepetés ért, ugyanis nem számoltam azzal, hogy az együttes szintúgy egy sokkal modernebb hangzásba lépett át, és habár nem tudom hogy az előző lemez is hasonló volt-e, de az biztos, hogy már így elsőre elnyerték a tetszésemet. Főleg a gitárok! Ezzel végképp nem számoltam, hogy ők is lehangoltak pincemélységbe, és vették az alkalmat, ahogy én szoktam mondani, hogy egy picivel modernebb, metalcore-osabb hangzásba nyargaljanak át. De ez ugye csak a gitárokat jelenti, de mivel gitáros vagyok, erre kaptam föl a leginkább a fejem. Sharon den Adel hangja, mit ne mondjak, sokszor csábító és igéző, és nem azt a fajta operett stílusú éneket használja, mint például Tarja Turunen, Simone Simmons, Floor Jansen vagy bármely más ilyen kaliberű énekesnő. Talán ez az, amiért egy picikét különb a Within Temptation együttes, de ha jól tudom, nekik is voltak különböző fajta eklektikus, szerteágazó zenei megoldásaik, amik hol jól sikerültek, hol kevésbé. Nos, ennél a lemeznél én nem tudom, mi volt a katalizátor, hogy ilyen pincemélységekbe menjenek el hangzásilag, de el kell ismernem: ez bizony kellemes meglepetés még nekem is!
Már ahogy elkezdődött a We Go to War, sok dolog eszembe jutott: A szimfonikus elemek a kezdőriffel, ami szerény véleményem szerint egy breakdown, kifogástalanul passzolnak egymáshoz. Sharon hangja angyalian ringatja el az embert, és aztán a refrénnél a maga technikájával jobban kiengedi a hangját, hogy a refrén beégjen az ember agyába. Néhol már nem is gondolom ezt a bandát annyira szimfonikusnak, mert azért lehet itt hallani érdekes indusztriális elemeket. Nagyon régi techno és ambienteket is, de az igazán vicces számomra, hogy kifogástalanul passzolnak egymáshoz. A hangszeres szekciónál nagyon érződik, hogy mit csinálnak, és értik a dolgukat. A címadó nótánál, a Bleed Out-nál azonnal összeszorult a gyomrom a pincemély kezdő gitártémától, és ez nálam mindig jó jel. Gyakorlatilag annyira gusztustalanul mélyre hangoltak, hogy elővettem a tipikus deathcore breakdown nézésemet, és ez nálam annyit tesz: EZT NEVEZEM, VAZZE!
Azonban a dal rendesen balanszolva van, és mivel itt sajnos nincsenek hörgések, a refrén próbálja egy picit meglágyítani kemény lelkemet, ami valamelyest sikerül, de nem eléggé. A Wireless nótánál viszont kezdem egy kicsit úgy érezni, hogy ez a középlassú tempózásos dalréteg egy idő után kezd majd unalomba fújni, mert ez így szép és jó, de azért várnék valami dinamikát is egy ilyen rutinos bandától. És igaz, tetszik ez a mélyre hangolt, új stílusú, modern szimfonikus cucc, de nekem hiányzik a sebesség. Fogós nótával is meg lehet engem venni, de azért kérem szépen, tegyünk már bele valami sebességet, hölgyem és uraim! Aztán meghallottam a Worth Dying Forth-ot, és végre! Valami tempó is van ezen a lemezen! És ráadásul ezt a nótát egész biztosan a kedvenceim közé fogom sorolni, mert érződik benne némi sötét nyomottság is, és a refrénre rápakolt szintetizátorszínezés engem nagyon emlékeztetett Jean Michel Jarre munkásságára (igen, ilyeneket is hallgatok! És akkor mi van?).
Aztán jön egy másik igazán slágeres nóta, a Ritual, ami sokkal inkább egy Depeche Mode-os feelinget ad, és Sharon is igazából megmutatja, hogy énekesnőként mennyire sokoldalú, és nem csak a lágy, selymes hangokat képes kiengedni magából. Ezzel a dallal is megvettek engem kilóra, de azért persze az egész lemeznek így kéne működnie, és eddig három dal és a hangás nyűgözött le. Jön a Cyanide Love, és megint a lassú mély hangzás… Én itt már egy kicsit úgy éreztem, hogy egyfajta biztonsági játékot játszanak, hogy még véletlenül se igyekezzenek kihasználni ennek a hangzásorgánumnak az előnyeit! Ettől függetlenül teljesen korrekt nóta, és néhol még bizarr is, főleg, ahogy az intro kezdődött. Az volt a bizarr és a különböző: a picikét indusztriálisabb hangsávok Sharon énekénél. Ezt én úgy konfirmálom, hogy a kísérletezés része, úgyhogy elfogadom. A The Purge Intro-ja és az utána induló téma már jobban emlékezet engem metalcore-ra, semmint hogy egy ilyen bandához kössem. De egy dolog biztos: megint találtam egy nótát, amit nemcsak elismerek, hanem módfelett tetszik. Főleg a refrén lett itt ultra-fogós. A Dont Pray for Me megint hozza a lassú biztonsági játékos szimfonikus, doom-os apparátust, úgyhogy ezen nem lepődöm meg. A Shed My Skin-nél viszont feltűnnek vendégek is, ráadásul az Annisokay nevű német post hardcore banda két tagja, Rudi Schwarzer énekes és Christoph Wieczorek gitáros-énekes is, úgyhogy végre kijelenthetem: nem olyan erős ez a szám sem, bár azért számít valamit! De van scream is ebben dalban! Oké! Ezzel egy újabb került nálam a listára, ráadásul rohadt jó modern metal nóta ez!
Az utolsó két tétel, az Unbroken és az Entertain You már inkább tölteléknóták, és a szokásos, lassúzó témákra építő dalok közé tartoznak. Nagyon fogósak, de azért így, a végére vártam volna némi pluszt.
Na mindegy… A lemez a maga 54 percével több pontban is meglepett. Az első: biztos, hogy ez egy szimfonikus metal lemez? Mert én inkább érzem ezt valami totálisan modernebb, kiegyensúlyozottabb, hangulatában sokszor doom-os metalnak, elragadó női vokállal. Második: a hangzást nálam telibe találták, és bizony voltak pontok, amik igazán üdítőek voltak, viszont ez a sok közép- és lassú tempós riffelés… Most bocsánat, de néha ettől unom el magam, a refrének viszont határozottan fülbemászóak és fogósak voltak.
Továbbra sem leszek diehard rajongójuk, de el kell ismernem, hogy ez a lemez egy igazán kellemes meglepetést okozott nekem, főleg hogy elvileg ők egy szimfonikus csapat!
De azért nem fogok róluk áradozni, mert a lemeznek természetesen voltak hibái is. (Hehe!)
Mácsai Dani
Within Temptation: Bleed Out (2023)
Azt gondoltam, ezzel a metalpárbajos dologgal lepasszolhatom a WT-kritika megírását Daninak, mire Reaper felvilágosított, hogy nem addig van a’: a játék lényege, hogy nemcsak mással véleményeztetjük az anyagot, hanem mi is elmondjuk róla a gondolatainkat. Így aztán jól beleestem az általam ásott verembe: egy olyan lemezről írok, amelyről magamtól nem értekeztem volna. 🙂
Nem is tudom, mit várok a Within Temptation mind újabb alkotásaitól: talán azt, hogy Sharon den Adelék egyszer csak megint egy nekem tetsző alkotást tesznek le az asztalra. A csapatot valamikor 2005-2006 táján, egy nagyobb dalválogatás révén ismertem meg. Tetszettek a nóták, így evidens volt, hogy onnantól teljes lemezeket szerzek be tőlük, és ez mind a mai napig így van. Ám ha jobban a dolgok mögé nézek, egy album kivételével mindegyik anyagra mostoha sors várt: két, maximum három hallgatás után mentek a hátsó polcra, és onnantól nem is nagyon vettem elő őket. Az az egy kivétel pedig a 2011-es The Unforgiving, amin igaz, hogy poposabb irányba mozdult el a csapat, de végre valódi slágerek sorakoztak, plusz a hangzás is modernebb, a tempó pedig dinamikusabb lett. (Az ezt követő The Q-Music Sessions is bejön, de azon ugye feldolgozások szerepelnek.)
A The Unforgiving tehát elég magasra rakta nálam a lécet, amit sem a 2014-es Hydra, sem az öt évvel későbbi Resist nem tudott megugrani. Ilyen előzmények után érkeztünk el a jelenbe, és én, botor, megint besétáltam a megszokás csapdájába (értsd: ennek az albumnak is adtam egy esélyt). Az idei Bleed Out első nekiülésre teljesen hidegen hagyott, semmi újszerűt nem hallottam ki belőle. Másodikra próbáltam kapaszkodókat találni benne, és egyet-kettőt találtam is: ilyen a címadó nóta vastag hangzása vagy a Ritualt nyitó etnós (afrikai) kórus, majd az arra rárobbanó tömény muzsika. Az én mércém szerint fogós dalokra azonban többedik hallgatás után sem leltem. A We Go to War, mondjuk, elég jó nóta, de sajnos hiányzik belőle a kraft, az átütőerő.
Sharon hangját szinte minden regiszterben bírom, kivéve, amikor egészen lágyan, „sóhajtozva” énekel (például az említett nyitónóta elején). Külön érdekesség, hogy a Cyanide Love bridge-ének szövegét németül – és kissé gyerekesen – adja elő. Két számban (Shed My Skin, Entertain You) vendégvokalistákat is hallunk (Rudi Schwarzer, Christoph Wieczorek, Daniel Gibson), ami bár színesíti az összképet, azonban ez is a nagyon mai rockos (némileg popos) vonalat erősíti. A zene sok helyen meglepően kemény, súlyos, ugyanakkor az én fülemnek túl steril, szintetikus (vagyis nem organikus, amikor is minden szólamot szépen szét lehet szálazni).
A Within Temptation már jó pár évvel ezelőtt modernizálta a stílusát és a hangzását; most is ezen az úton haladnak, de engem már nem győz meg ez a produkció. Körülbelül négy hallgatás kellett hozzá, mire a dalok önálló karaktert öltöttek, ám utólag így is csupán két nótát tudok felidézni az albumról. Megbízható (átlagos) WT anyag, a világot sajnos ez sem fogja kifordítani a sarkaiból.
