Hexvessel – Polar Veil (2023)
Amikor megkaptam a páromat (Bársony Petit) ebben a Rattle-kihívásban, két dologban voltam csak biztos: nagyon nem az én zeném lesz az, amit Peti javasolni fog nekem, viszont nagyon magas minőségű. Nos, előre elárulhatom, hogy ebből csak az egyik jött be, hamarosan kiderül, melyik.
Már a felkészülés során jöttek a baljós jelek: a Hexvessel ugyanis egy finn (vagyis ÉSZAKI) FOLK/PSZICHEDELIKUS ROCK, POST-BLACK/DOOM METAL brigád – ami számomra előrevetítette, hogy itt aztán lesz köldöknézegetés, meg fogaknak csikorgatása, de sebesség tutira nem, főleg, hogy a banda saját bevallása szerint dalaik a mitológia, a miszticizmus és a filozófia témakörét ölelik fel, amiktől az egyszerű old school thrasher agyam máris ledobta az ékszíjat.
Aztán az albumot vizsgálgatva sorra jöttek a számomra ijesztő hívószavak, elég csak a lemez címét megnézni: Polar Veil, vagyis Sarkköri Fátyol, a lemezborítón havas tájjal, csillagokkal, ahogy azt kell. Plusz ott vannak a számcímek, a jól bevált klisékkel: A tundra éber, Idősebb az isteneknél, Hallgasd a folyót, Örök mező… Óh, Jézus, mi vár itt rám???
Nyilván ez a kis bevezető meglehetősen pesszimistán és előítéletesen hangzik, de azt azért le kell szögeznem, hogy bár időm 90%-ában pörgős, gyors zenéket hallgatok, pont úgy, ahogy az életemet élem, de azért zenében a melankólia és a belassulás sem áll tőlem távol, érnyiszálással egybekötve, nem véletlenül nagy kedvencem, bár teljesen más műfaj, például a NIN.
A tornyosuló előítéletek dacára azért bátran belevágtam a lemezbe – és hát meg kell mondjam, sokkal rosszabbat kaptam, mint amit vártam. Már az első taktusok után abban reménykedtem, hátha beblackmetálosodik, de nem, szép lassan folydogált a zene, amire az énekes, Mat McNerney minden bizonnyal hipnotikusnak szánt éneke tenné fel a koronát, de nekem inkább csak álmosító nyavalygásnak hallatszott. Kifejezetten szeretem a mély, kétségbeesett, fájdalmasan szomorú éneket, amire talán az egyik legjobb példa a Black Fast énekese, de a Hexvesselnél ezen a fronton (sem) tapasztaltam meg a mélységet, amit vártam, inkább tűnt az egész valamiféle öncélú jammelésnek, mint komplex, érett produkciónak.
És csak jöttek és jöttek szép sorban a számok, de egyszerűen nem voltam képes elmélyülni bennük sokadik meghallgatásra sem, és hiába vártam azt is, hogy valamikor végre begyorsuljon a produkció, szinte az egész album keresztülfolyt rajtam mindenféle izgalmasabb pillanat nélkül, még egy markánsabb refrént sem sikerült összekalapálniuk a nagy keserűségükben a finn srácoknak. A tempóváltások száma és minősége nagyon-nagyon alacsonyan maradt, mindössze egyetlen számot tudok kiemelni a (számomra) masszából, a bosszantó című Eternal Meadow-t, amelynek voivodos vonásai és ötletes megoldásai egészen bejöttek, de a mindennapokban azért ezt sem szívesen hallgatnám.
Nagyon furcsán fog hangzani ez a számból, de talán az a legnagyobb bajom a Hexvessel albumával, hogy nekem nem elég black metalos. Abban legalább lenne valami durva, megkülönböztethető, de a srácok annyira fáradhatatlanul egy tempóban és lazasággal tekergették a hangszereiket, hogy én sajnos előbb belefáradtam. Vagy van esetleg még egy megfejtésem arra, miért is adnék erre a lemezre 5-ből 1 pontot (és azt az egyet is csak azért, mert a srácok vették a fáradtságot, és megvették a hangszereiket): lehet, hogy az én ízlésem annyira egyszerű és thrash+sebességorientált, hogy már nem is értem az ekkora kifinomultságot és mélységet, mint ahogy az ember nem hallja meg a denevérek ultrahangját.
Ettől függetlenül köszönöm Petinek az ajánlást, aminek csak két oka lehetett: vagy kiváló emberismerő, és a cikkeim alapján pontosan tudta, hogy micsoda merényletet követ el ellenem, vagy egy gyenge pillanatában elhitte, hogy még nekem is van lelkem. Nos, ez utóbbiban vélhetően tévedett.
Kedvenc szám(ok): talán az Eternal Meadow
Buga B
Hexvessel – Polar Veil (2023)
Régebben nehezen tudtam elképzelni, hol és miként érhet össze a dallamos ének a black metállal – már a felvetés is eretnekségnek tűnt. Az idő azonban megválaszolta a kérdést, mert a BM szcéna legeredetibb csapatai mára a zenei szabadságnak olyan fokán működnek, annyi hatást és stílust integráltak magukba, hogy a nagy szórásból a tiszta ének és a dallamosság is belefér a repertoárjukba – szélsőséges esetben akár még a black metál is. Azért mondom így, mert a Hexvessel rendelkezik black metálos kapcsolatokkal, eddigi munkásságukban azonban kerülték ezt a stílust, sőt, magát a nevén nevezhető metált is. A népzenei motívumok kiterjedt használata a kezdetektől fogva védjegye volt zenéjüknek, de direkt, fémes megszólalást eddig csak korlátozottan alkalmazták, (Kinkred című albumuk némely pillanata például a mai Opeth világával keveredik), és a rájuk aggasztott rengeteg címkéből jórészt a folk/pszichedelikus folk felé húztak.
Annak ellenére, hogy sosem mélyedtek el a fekete fém művészetében, a brigád alapítója és vezetője Mat Kvohst McNerney közeli viszonyban áll vele. Számtalan aktív és beszüntetett csapatai közt, amikben eddig megfordult, ott találjuk a Dodheimsgardot is (mint a kötetlenül alkotó black metál zenekarok egyik mintapéldányát), de énekelt a Code két lemezén is, és jelenleg is fut Grave Pleasures nevű formációja – megint csak más utakon.
A Hexvessel mögött tehát a DHG egykori énekese áll, és 2009-ben alapított zenekarával eddig öt lemezt adott ki, de én csak a most, a hatodikként érkezett Polar Veillel szereztem róluk tudomást, ami nem is csoda, mert csak most tévedtek a metálzene vizeire, és nem is aprózták el a dolgot, mert egyből a black metál felől megközelítve építgetik tovább diszkográfiájukat.
A DHG vagy a Code viszonylatában itt nem lett újra gondolva a black metál, ellenkezőleg: nagyon is ismerős ösvényen halad – az összképet tekintve némi post beütéssel -, csak az egyik potméter szokatlan helyzetbe lett tekerve. A folkzene kitapintható kontúrjai csaknem eltűntek, és ami maradt belőlük, az is fennakad a black metál hideg szélként süvítő tremoló-tekervényein, elvész, beleolvad környezetébe, és talán csak Kvohst énektémáit gyanúsíthatjuk valamilyen archaikus múlthoz való kötődéssel. Hangszeres értelemben a Polar Veilben nincs sok új a nap alatt (mármint a BM viszonyaihoz képest, korábbi műveiktől nagyon is különbözik), ám ahogy bejön a képbe az ének, sokadik hatványára emelkedik a zene, és hirtelen felfedezni való érdekességek tárházának kezd tűnni az album, kinyílni vágyó fekete virágnak.
Alapvetően atmoszferikus black metálról lévén szó, Ville Hakonen basszusgitárosnak, Jukka Ramanen dobosnak és Kimmo Helén billentyűsnek (és persze Kvohstnak, aki gitározik is) jobbára a hangulat felfestése a feladata; szűz hóba rajzolt témáik – és maga a játékuk is – a klasszikus BM érzelem-ostorozó megoldásaiból építkezik, de azzal, ahogy az ének beleszövődik az általuk összerakott hangképbe, felcserélődnek a pólusok, és monokrómból színesbe vált a mozi.
Már egy ideje nézem, ahogy növekszik bennem az elvetett mag, amit az albumot nyitó The Tundra Is Awake első percétől magamban ápolgatok, és kíváncsian várom, miféle élőlény fejlődik ki belőle. Most úgy gondolom, hogy ez egy fényben szikrázó, létezni vágyó, ágas-bogas ezüstcsonk, ami fentről érkezett, és most méteres hóból emelkedik ki, és látszólag nagyobb az őt körülvevő hegyeknél. Holnap talán többet tudok mondani róla. Pillanatnyilag kedvencem az A Cabin in Montana, de csak akkor, amikor éppen megy, mert ahogy jön a következő, abba is ugyanolyan könnyedén szeretek bele, mert olyanok ezek a dalok, mint az erdő csupasz fái: együtt többet mesélnek magukról mint külön-külön.
Apró semmiségekből áll össze az a nyolc, sosem látott hókristály, amik a borító csillagos egéről a lenti falura hullnak, negyvenkét percen át, vagy akár a végtelenségig – mert újrahallgatós, meghipnotizáló album ez, északi mesemondók trükkös varázsa, ami akkor is munkál bennünk, amikor ők már a végére értek. Az Enslaved év eleji remeklése óta BM anyag nem volt ilyen szívmelengetően friss és eleven, mint a Polar Veil. Nálam pár nap alatt először érdekességből jóvá, majd nagyon jóvá, végül Top 10 aspiránssá nőtte ki magát, és úgy hiszem, mára minden titkát felfedte előttem. Arra viszont nem tudok rájönni, hogy miért mindig az Omega Lénája jut róla eszembe.
Bársony Peti