Germán Blackened Deathcore
Az utóbbi években a Deathcore műfaj elég sokféle elemet magába szívott, hogy a súlyosság és extrémitás versenyében benne maradjon és ezt már szabályosan elég nehéz nyomon követni. Ezen a ponton már olyan rétegek mélyén vagyunk, hogy úgy tűnik már csak fenőkővel lehetne még jobban éles pengét csinálni. A vokálosok már minden létező énektartományt kihasználtak, ráadásul saját vokálok sokaságát adták hozzá, hogy minél változatosabb legyen, Felkarolták a háttérszimfónikus, és a tempókat is mindig majdnem a fénysebességre tekerték. Ez a műfaj is a „sokféleség” és a „változatosság” műfajává vált, és annyi mindent zúdítanak az emberre mindig, amikor ilyet hallgatunk, hogy elég nehéz nyomon követni a dolgokat. Azonban néhány csapatnak ezen a területen belül is sikerült kihasználnia a számukra felkínált lehetőségek egyre növekvő sokaságát, és a német Mental Cruelty pont egy ilyen csapat.
Németország már eléggé képzett a brutális death és slam zenék készítésében, így nem volt túlságosan meglepő, hogy a Mental Cruelty korábbi munkái is ebből az érából születtek és teljes mértékben ebbe az irányba tartoztak. Azonban a 2021-es A Hill To Die Upon lemezén a zenekar egy hatalmasat ugrott, ugyanis szimfonikus elemekkel is megtámogatták a Brutális death/deathcore zenéjüket. Azonban a zenekar a Century Media-hoz való igazolás után a csapat elvesztette az énekesüket, Lucca Schmerlerr-t (szexuális vádak miatt) és a helyére Lucas Nikolai került. A legújabb lemezük, a Zwielicht az első a Century Media gondozásában és igaz nemcsak ebben: Az első lemezük is egyben Lucas-al és egyben még az új hangzásvilágukkal is, mert úgy tűnik, a Mental Cruelty azon zenekarok közé tartozik, akik, ha úgy döntenek, hogy műfajt vagy hangzást váltanak, ezt egy pillanat alatt megtehetik. Az is lehet, hogy – ahogy a Zwielicht nagy részében bebizonyosodott -, a Mental Cruelty egy olyan banda, amelynek hangzása az énekesük energiájához/stílusához igazodva változik, és a Zwielicht zenéje alapján úgy tűnik, hogy Lukas pokolian sok kaotikus „core” energiát és mániákus tempót tud felmutatni.
Ahogyan az A Hill To Die Upon előtt egy nagy váltás volt a szimfonikus és brutális death világába, ahol minden dal egy nagy és robosztus szörnyeteg volt, úgy a Zwielicht is ugrott egy nagyot! És ha még inkább őszinték akarnánk lenni egy sokkal hatalmasabbat ugrott, mivel a műfajok és a stílusok listája ami a lemezt alkotja, számtalan. A Zwielicht nem egy szimpla album egyetlen masszív átvezetővel! Ehelyett egy album, amely nyolc masszív dalból, egy intermezzóból és egy ugyancsak gigantikus „intró” számból áll. A Mental Cruelty annyi alakot és formát ölt, amennyit ezen az albumon megengedhettek maguknak, és minden egyes számból könnyedén ki lehetne szedni öt-hat különböző stílust és hatást. Annyi különböző hatást használtak fel, hogy ez magyarázatot ad arra, hogy a zenekar eddig a pontig miért készített több zenei és szöveges videót is ehhez a lemezhez, és mindegyiket merőben másnak érezték, mint a többit, kivéve azt a hajlamot, hogy minden dalban van egy-egy kirívó és hatalmas romboló hatású breakdown. Mivel a Mental Cruelty annyi maszkot öltött magára karrierje során, furcsa érzés azt mondani, hogy az albumokat csak úgy lehet összehasonlítani, ha a közvetlenül előtte lévővel foglalkozunk. Ez azonban nem igaz. A Mental Cruelty, ahogyan most ismered őket, a hangzásuk mögötti minden pompájával, körülményességével és bombázásával együtt, a A Hill To Die Upon-on öltött formát, még 2021-ben! Az az album egy Non-Stop brutalizáló lemez volt, amely megpróbálta a lehető leggrandiózusabban megmutatni a zenekar hangzását. Ez az aspektus a Zwielicht-en csak még jobban fokozódott, annyi különbséggel, hogy most már egy hatalmas energiaforrás is árad az új énekesükből. Lehet egy picit úgy fog tűnni, hogy túlzottan gyors ez a lemez, de az igazat megvallva: az egész lemez ilyen.
A Mental Cruelty ezúttal minden megvalósíthatót a hallgatóra zúdít, így a Zwielichtnek van egy száguldó energiája, ahogyan dalról dalra rohan. A „Symphony Of A Dying Star” a futamidő nagy részében fejest ugrik a billentyűs Melodeath, a Wintersun és a szimfonikus black metal kombinációjába, de ugyanezen a számon még mindig ragaszkodnak a hirtelen, teljesen a semmiből jött breakdownhoz, amitől néhány deathcore kölyök szabályosan fejjel rohanna a falnak! A „Symphony Of A Dying Star” után a Mental Cruelty például a „The Arrogance Of Agony” tételében van néhány olyan rész, ami akár egy korai évekbeli melodeath szám soraiba is passzolhatna, sőt, egy-egy versszak a Goth-Rock területén is megállná a helyét, ha nem lenne benne az üvöltő énekhang. Az első öt tényleges dal mind ilyen gigantikus, a ház alapjait is leromboló Szimfonikus Deathcore brutalizálás. Ezeken a számokon belül is milliárdnyi kavargó elem van és nem mintha a zenekar anyaghiányban szenvedne, de sokkal inkább igyekeztek minden létező inspirációt összeolvasztani vagy kotyvasztani ebben az öt dalban. Még az „Obsessis a Daemonio”-n belül is van néhány olyan pillanat, amikor megesküdhetnénk, hogy a Mental Cruelty az In Sorte Diaboli-korszakbeli Dimmu Borgiron gyakorolt, és úgy döntött, hogy néhány elmebetegebb spoken-word szegmenst magához vesz. Az album hossza soknak tűnhet egyeseknek, viszont ha a számokat nézed, amelyek jól helyezkednek el az öt- és hatperces időtartományban, azok teljesen kitöltik a lehetőségükre adott időt.
A Zwielicht elsősorban látványos, és valószínűleg már pusztán a muzikális méretével is le fog nyűgözni. Az album első végigfutása – és még annak tudatában is, hogy az utolsó szám, az „A Tale Of Salt And Light” egy masszív és ambiciózus zárószám – azt a benyomást keltette, hogy ezen a kiadványon belül elég sok minden történik ahhoz, hogy az elkezdje generálni a saját gravitációs erejét.
Ez egy sűrűn megpakolt album, ahol senki sem kérdőjelezheti meg a csapat jóhiszeműségét, mint valódi zenészek. De egy ilyen kiadásnál fennáll a veszélye annak, hogy a dalszerzés látszólag háttérbe szorul a szintetizátoros munka javára, amely a dallam nehéz munkáját végzi, míg a zenekar elégedetten a háttérben dübörög a színpadról indított piro-mennyiséggel. Itt nem ez a helyzet, bár a Zwielicht időnként közel jár ahhoz, hogy hollywoodi blockbuster legyen. Érezni lehet, hogy a zene egyre közelebb és közelebb kerül ahhoz, hogy elszabaduljon, bár a zenekar továbbra is szorosan tartja a pórázt, nehogy átlendüljenek a ló túloldalára és méginkább kaotikus szörnyeteg legyen belőle. Rengeteg húzása van az egész Zwielicht lemeznek és minél többször hallgatja az ember, annál több zenei réteg fedi fel magát. Még mielőtt persze a „Szent Szar” réteg teljesen lekopna róla!
