Size – SZG: Angra – Cycles of Pain (2023)

Angra – Cycles of Pain (2023)

Az év második felében volt pár nehéz csatám. Júliusban végbéltükrözés, novemberben gyomortükrözés, erre harmadik csapásnak megkapom Szabó Gábor kollégámtól az Angra új albumát, hogy írjak róla! Mit vétettem? HEHEHE!! Megmondom őszintén, a bandát csupán névről ismertem, mert egy megveszekedett dalt sem hallottam még tőlük. Nem mondhatnám, hogy valaha is érdeklődtem a power metal stílus iránt. Ha ilyesmire támadna gusztusom, a fülem éhségét tökéletesen csillapítja a Helloween és az amcsi Hades legelső albuma. De mit is várhatnátok egy olyan embertől, aki már 13 éves korában olyan bandák logóit rajzolta fel a szimatszatyrára, mint a Venom, a Kreator és a mindenható Possessed.

Pöppet belenéztem az Angra biográfiájába, s láttam, hogy a csapat elég nagy átjáróház. Az egyetlen ős-tag Rafael Bittencourt gitáros. De nem is vesézgetem ezt tovább, ezt majd megteszi Gábor mester. Azért, hogy teljesen őszinte véleményt tudjak alkotni, a doboz Frontin bekészítése mellett legalább tízszer végighallgattam az albumot. Úgyhogy csapjunk bele!

01. Cyclus Doloris: Egy rövidke intro, amelyben orgona és énekkar hallható. Talán értem imádkoznak, hogy végig tudjam hallgatni a Cycles of Pain-t!

02. Ride into the Storm: Klasszul indul a döngetés, tetszik benne a kórus. Aztán jön egy fülbemászó fémvágta. A refrénnél persze köbre veszik a dallamokat, s még ezt is be tudja venni a fülem, mivel jól meg van csinálva. Bár nekem mindig beugrik ilyenkor a jó öreg Helloween! A tétel közepén beköszön a progresszivitás is a szobába, majd egy kis altatódal-betéten keresztül térnek vissza a fémtelepre melózni. Jó a nóta és persze ravasz is, mert úgy írták meg, hogy egy power metal rajongó rögtön bezabálja.

03. Dead Man on Display: Sejtelmes kezdés egy mágikus gitártémával, ami egyre gyorsul, majd egy szaggatós riffre jön az ének, aminek olyan hatása van, mintha az énekes egy történetet mesélne. Viszont a refrén úgy meg van írva, hogy azonnal belekapaszkodik a hallgató fülcsatornájába. Ismét kapunk egy matekos részt is, ami kurva jó. A szám vége felé megint egy kis siránkozás, majd vissza a kezdő témához. Nem rossz! Lehet, hogy a frontinos doboz helyett egy sört kellene felbontanom?

04. Tide of Changes (Pt. I): Rövidke merengés, inkább bevezető a szerzemény második részéhez. Simogató és elringató!

05. Tide of Changes (Pt. II): Az ember azt várná, hogy a bevezető után meglódulnak a srácok, de megy tovább az ábrándozás, amit a refrén tud csak megtörni, de nem annyira, hogy megfogjon. Viszont a nóta második felében a basszeros kihúzza a fuldokló dalt az unalom vizéből, de újraéleszteni csak rövid időre tudja! (Első Frontin bekap!) 

06. Vida Seca: Egy latinos/folkos szambázással, vagy mi a francal indítanak, majd bejön egy vonatzakatolós téma. Még jó is lehetne, ha Fabio Lione nem siratná megint a fiatalságát. Nem baj, amíg tart, kimegyek klotyóra!  A dal felénél jön egy kis komplex klimax, de nem nagyon tud rávenni, hogy beadjam a derekam, főként mert a végén megint a pityergés a vezér. (Második Frontin bekap!)

07. Gods of the World: Na kérem, ismét a power metal mennyországban (pokolban?) járunk. Rengeteg váltás, köldököt bizsergető témák és szólók mázsaszám. De ez nálam inkább csak ilyen tankönyv alapján összerakott produktumnak tűnik. Minden megvan benne, aminek lennie kell, viszont nem okoz maradandó élményt. A lábamat megmozgatja, de a szívemet nem. Úgy néz ki, nem én leszek a következő áldozat, akit a power metal be fog hálózni! Talán ha sört nyomnék a Frontin mellé…….

08. Cycles of Pain: Zongorás/basszeros kezdés, s persze megint Fabio próbálkozása, hogy a hangszálain nőtt karmokkal megpróbáljon metszéseket ejteni a tökeimen! Vágom én, hogy a csávó hangja sínen van, mint József Attila feje, de ez nem az én világom! Maximum arra lesz jó, hogy átküldjem ezt a nótát valami fiatal nővérke névnapjára, hátha a könnyeit és a bugyiját hullajtva ugrik a karjaimba a meghatottságtól. (Harmadik Frontin bekap!)

09. Faithless Sanctuary: Elérkeztünk a lemez legjobb szerzeményéhez. Itt olyan dolgokat művel a brazil banda, amely ritkán jön össze még az edzettebb zenészeknek is. Nekem olyan érzésem van, mintha összezárnánk az Amorphist, a Mind Funk-ot, a Soundgardent és a U2-t, majd megkérnénk őket, hogy hozzanak össze valami súlyos és komplex muzsikát!  Nagyon faszán van összepakolva, s még Fabio is kicsit szigorúbbra vette a figurát! Telitalálat ez a dal, az hétszentség! Akkora ötös, mint ide Brazília!! A levezető énektémát már halottam valahol, de az istenért sem jut eszembe, hogy hol. Na mindegy, a lényeg, hogy zseniális!

10. Here in the Now: Elszállós, esős hangulatú indítás, amely kizökkenti az embert a valóságból, majd egy nagyon jó kis utazás következik a power metal univerzumban. A refrén is rendben van, pedig az énekes ismét felmegy a padlásra. A gitárosok viszont parádéznak!! A végén ismét jön az eső és a gondolatok repülőszőnyegén való utazás. Esküszöm, itt még a Cynic neve is beugrott, bár lehet, három Frontin után beugorhatna akár a Morbid Angel-é is! HEHEHE!

11. Generation Warriors: A képzelet szárnyain való repkedés után ismételten jön egy kőkemény vágta az acél versenypályán. A gitárok egymást kergetik, miközben hallgató a léggitárral próbálja követni őket. Tipikus koncertnóta, amely meg tudja őrjíteni a közönséget. Kőkemény metal dózis, ami azonnal hat. Középtájon egy gyilkos szaggatás, amely simán lekoptatja a hallgató haját, ha az a faltól csupán 10 centire állva kezd headbangelni.

12. Tears of Blood: Elérkeztünk a zárótételhez, amely felér egy rockoperával. A dalban hallhatunk egy csodálatos női és férfi hangot is, de majd Gábor elmondja, hogy kik ők! Amúgy is van az albumon annyi vendég, mint még Frontinom a dobozban. Mesteri pontossággal felépített tétel, ami fel tudja szabadítani az ember lelkét. Nagyon rafináltak, mert szerencsére nem nyújtották hosszúra, mint ahogy az ilyen szerzeményeket szokás. Aki barátságban van az operával, annak nagyon be fog ütni ez a szerzemény, amely tökéletesen illik az albumzáró szerepbe!

A borító rendben van, amelyen Szabó Gábor kollégám látható egy szenvedő angyal képében, aki már előre retteg, hogy én egy olyan bűzölgő death metal albumot adok neki feladatként, ahol már az első percben agyérgörcsöt kap hisztérikus idegösszeomlással keverve. A hangzás profi, minden hangszer tisztán hallatszik, s még a gitárok is vastag hangon feleselnek egymással.

Na, csak a végére értem. Nem hinném, hogy még sokszor meg fogom hallgatni ezt a lemezt. Lehet, hogy többé sosem, viszont ha egyenes akarok lenni, azt kell mondanom, hogy remek zenészek az Angra tagjai! Fabiót és Rafaelt már említettem, de itt van még Marcelo Barbosa gitáros, Bruno Valverde dobos és Felipe Andreoli basszusgitáros, aki fifikás megoldásaival nagyon sokat hozzátesz az album értékéhez. Power metal rajongóvá nem váltam, de mivel csak három darab Frontint vettem be, s jó néhányszor felkaptam a fülem pár remek témára, nálam az osztályzat három és fél pont. A korrektség viszont megkívánja, hogy elmondjam:  ha nincs a Faithless Sanctuary és a Ride into the Storm, akkor csak kettő és fél lenne végeredmény!

Izgatottan várom, hogy a kollégám mit ír róla, s persze azt is nagyon várom, hogy mit ír majd arról a lemezről, amit én tálalok fel neki! Nem fogom kímélni, ezt megígérhetem!!

Size

Angra – Cycles of Pain (2023)

Az Angrához különleges kapcsolat fűz. Már így volt ez az Angra-előd Viper zenekarral is, amelyet a sors fintora folytán valamiért a Hungaroton itthon is kiadott kazettán és bakeliten. Hogy miért éppen őket, egy teljesen ismeretlen brazil heavy metal csapatot, azt én sajnos nem tudom, de ha valaki igen, kérem, ossza meg velem. Mindenesetre így szinte minden magyar metalkedvelő megismerte a zenéjüket, hiszen ez idő tájt még nem volt akkora nagy lemezbőség az országban. Jómagam akkor habarodtam bele a zenekar énekesének, André Matosnak a hangjába, akinek extrém magas hangfekvése nagyon megosztó volt, és vagy gyűlölted, vagy szeretted, de hidegen biztosan nem hagyott.

Később André zenei nézetkülönbségek miatt kiszállt a Viperből, és Rafael Bittencourt gitárossal megalapította az Angra nevű zenekart. A műfaj továbbra is heavy metal maradt, de már progos jegyekkel, és néhol brazil zenei elemekkel fűszerezve. A debütáló Angels Cry óta rajongója vagyok a csapatnak (bár ez annyiban helyesbítésre szorul, hogy André kiválásával az én figyelmem is erősen csökkent az Angra dolgait illetően). Számos nagy zenei katarzisom kötődik Andréhoz és csapatához. (A párizsi Louvre Virgin megastore-jában megláttam egy dedikált Lisbon maxit, így a francia utam napidíjának egy része ott is landolt. Személyes találkozó a legendás Rock in Allhau fesztiválon, és egy zseniális koncert, majd egy újabb szlovák koncert a komplett Holy Land albummal, nem sokkal André váratlan halála előtt. Na, az nagyon megviselt. Franc se gondolta volna, hogy ennyire meg tud érinteni egy zenész halála. Mintha egy jóbarátom ment volna el.)

No, de térjünk vissza az Angrához! Bizony, a zenei agy, a fő szövegíró és dalszerző André a távozás mellett döntött, de az alapító gitáros, Rafael töretlen hittel vitte tovább a csapatot. Az Edu Falaschival felvett első, André nélküli album iszonyatos siker lett, csak Brazíliában 2 hónap alatt több, mint 100 ezer példányban kelt el a Rebirth, és bebizonyosodott, hogy az Angra André nélkül is életképes. Műfajilag egy sokkal progresszívebb irányba ment el a zenekar, komplex, sok váltással teletűzdelt, hosszú dalok váltak jellemzővé, általában konceptlemez formájában. Amikor Edu is távozott a zenekar éléről, Rafael egy merész húzással az olasz Rhapsody énekest, Fabio Leonét kérte fel egy lemezre 2014-ben. Ez időben Kiko Loureiro másodgitáros is távozott a zenekarból, őt a Megadeth szipkázta el (kíváncsi vagyok, most, hogy onnan kiszáll, visszatalál-e az Angra soraiba). Nehéz időket élt meg ekkor a csapat, de amennyire fura húzásnak tűnt Fabio beszállása a zenekarba, annyira jól sült el a dolog, hiszen most, 2023 őszén már a harmadik vele készült nagylemez látott napvilágot.

A Cycles of Pain egy erős lemez. Nem adja könnyen magát, kell idő a daloknak, komplex témák egész sora jön szembe, de szép lassan beleívódnak a hallójárataidba, és azon kapod magad, hogy újra és újra meg szeretnéd hallgatni a dalokat. A lemez első dala egy rövid intro után úgy indít, mintha egy metal nagyáruházban mindent ész nélkül beledobáltál volna a bevásárlókocsidba. Van hatásvadász kórus, nagyzenekari effektek, karcos riff, frazírozósan, szinte affektálva éneklő Fabio Leone, progresszív váltásokkal tűzdelt szóló, finom rézfúvós betét, épp csak hallhatóan, majd egy mocsok nagy refrénszerű téma, és kész. Többszöri meghallgatás után azt kell, mondjam, jó nyitó dal, de bevallom, az elején nagyon nem ezt gondoltam. Már itt is tetten érhető Fabio mély éneklése a líraibb részeknél, na, az nagyon jó, a Rhapsody-ban sosem ment le ilyen mély tartományokba. Nem megyek végig minden dalon, de jön zongorából építkező power darab (Tide of Changes I-II), vagy echte portugál/brazil folkból felépülő, fantasztikus komplex kedvenc (Vida Seca), szigorúan indító progmetal (Gods of the World), szinte Savatage módra zongorából induló, énekesnős duettbe átlépő, majd szinte Therion dallá terebélyesedő zárótétel (Tears of Blood), szóval minden, ami Rafael Bittencourt eszébe jutott az alkotási folyamat során. Egy biztos, az album facsarható, nyüstölhető, sokáig ad élvezetes pillanatokat a sokadik hallgatásra is.

Sajnos ma már tudjuk, hogy a szó szoros és átvitt értelmében is van André Matos utáni élet. Szerencsére az Angra él és virul. Zenéjük izgalmas, hamisítatlanul brazil, na nem úgy, mint a Sepulturáé, de végül dehogynem, épp úgy. Senki sem tagadhatja meg a gyökereit. Csak a műfaj más. Ez itt például progresszív heavy power metal, sok sok műfaji kikacsintással!

SZG

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük