Frost: Consecratus Ad Mortem (2023)

A Frost másodvirágzása úgy tűnik, hogy nem tiszavirág életű. A legutóbbi albumuk, a Winterblood (arról itt írtam ) után most itt a Consecratus Ad Mortem, ami ugyan kicsit más, de semmivel sem kevesebb, mint az.

A 2017-es feloszlásuk valahogy benne volt a levegőben. Az állandó tagcserék, alkotói inaktivitás egyszerűen felőrölte a banda energiáit, szerintem volt, akinek fel sem tűnt a megszűnésük. Újjáalakulásuk azonban tekinthető egy második aranykornak, vagy akár egy újjászületésnek is. Öt év alatt kidobtak ugyanannyi albumot, mint előtte tizenvalahány év alatt és ugyan ez a szám csak három, átlagolva az új korszakra ez már bizton tekinthető egészséges zeneszerzési tempónak, mint a korai időszakra tekintve.

A lényegi változásokat azonban nem a matematikai eredmények tükrözik, hanem az a minőség, illetve fejlődés, ami sokkal kirívóbb a számhalmazok mögött. Három album, lépcsőzetes fejlődés, tudatos koncepció, zenei alázat és profizmus. Nyoma sincs a szétesettségnek, és a rengeteg munkának hála egyértelműen kijelenthető, hogy a Frost jelenleg hazánk egyik zászlóshajója a black metal szcénában (túl gőgös kijelentés lenne, ha elsőszámúként tekintenék rájuk, bár nem lenne ördögtől való a gondolat, szerintem ugyanis rajtuk kívül már csak a Sear Blisst tudnám hasonló kategóriaként említeni 😀 ), amit egyértelműen hűen tükröz az a számtalan pozitív visszajelzés, amik már külföldi zenei oldalakról érkeztek, nem egy helyen Top 10-esként visszaköszönve a Winterblood cím az év végi listákon. Nálam speciel csak azért maradt ki, mert mire megjelent, már túl voltunk az akkor még Rattle Inc-es listáink leközlésén…

És, hogy mit is kaptunk most? Egy ízig-vérig klasszikus BM cuccot, e téren továbbra sincs megalkuvás. Vagy mégis?

A banda mély gyűlölete valahol a Deathtree Mystery albumon feloldódott, így az a technikás black&heavy feeling, ami a Winterbloodot jellemezte, itt is visszaköszön, sőt, adja az alapot, persze azért óvatosan adagolva. A legtöbb ilyen szóló, betét inkább a zene egészének kiemelésére, felerősítésére szolgál, amit a banda remekül megoldott. Az itt-ott beugró megszakítások nem is lassítják le az album lendületét, inkább a szintihez hasonló szerepet töltenek be, bár az utóbbi a stílushoz méltóan több meghatározó szerepet kap kiegészítőként is. Pont ennek köszönhető hogy egy ilyen kiváló album nem fullad az unalomba és bár elég egységes, komplex az egész, mégis jól megjegyezhetőek, elkülöníthetőek a dalok. A szintivel megtoldott nyitó dal, az Ash in Face remek kis gitártémával zárul, míg a legkomplexebb, az In The Labyrinth Of Musty Walls doomos hangulatú kezdete észrevétlenül vált át az emelkedettségbe. És talán ez a legnagyobb erőssége a Consecratus Ad Mortemnek. Nagyon óvatosan adagolva ugyan, de a szikár black szerkezetbe jópár olyan elem került, amik többé teszik a hozzájuk hasonló zenéktől. Kevés power, kis doom, rengeteg magasztosság.

Mert azt nehéz lenne letagadni, hogy a Frost kedvenc eszköze az a fennkölt hangulat, ami nagyjából minden számában megtalálunk, de talán a The Crown of Creationtől erősödik fel igazán ez az érzés, hogy a záró The Echo Of Night’s Goldban teljesedjen ki, s egyben zárja is le ezt a 45 percet.

Összegezve tehát Mocsnik Feriék idén sem adták alább a minőséget, mind zene, szöveg, vagy hangzás terén, bár lehet, hogy ma már ez az alap. Nagyon kíváncsi vagyok a következő albumra, ugyanis az eddigi triumvirátust ismerve innen bizony már nehéz lesz tovább lépni. Vagy beállnak erre a szintre, válván önismétlőkké, vagy bizony valahol engedni kell és új utakra, esetleg a keretek tágítására kell több energiát fordítani. Mivel ez még a jövő zenéje, addig is szerintem élvezzük ezt az albumot, ami pontokban mérve is kiváló lett!