Az Aortha ötlete a bosnyák gitáros, Predrag Glogovac fejéből pattant ki, aki eredetileg korábbi csapata, a Monolit újabb albumát akarta tető alá hozni, később azonban változott a koncepció, és vele a név is. A Monolit előbb 1988–1992, majd 2006–2020 között volt aktív, hivatalos hanghordozóig azonban csak a kétezres években jutottak el: egyetlen nagylemezük, az Arcana Balcanica 2008-ban látott napvilágot, ezt követően pedig korai demóikat is sikerült megjelentetniük. Aki Glogovac mellett végig biztos pont volt a zenekarban, az az énekes-gitáros Slobodan Ernjaković – aki az Aortha nevű formációban már csupán vendégmuzsikus, szólóival emeli az előadás fényét.
Az Aorthához Predrag nemzetközi legénységet toborzott maga köré, akik közül két név – Kyle Thomasé (Trouble, Floodgate, Exhorder, Alabama Thunderpussy stb.) és Denis „Snake” Bélangeré – már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy eladja a produkciót, de az őszinte fémzene híveinek a számtalan együttest megjárt énekes, Diego Valdez, a szintén nem kezdő vokalista, Christian Älvestam és az ugyancsak sokat látott dobos, Hannes Grossmann neve hallatán is felcsillanhat a szeme. Persze nem új ez a formula: annak idején az argentin gitáros fenomén, Beto Vázquez is ilyen megaprodukcióval tett szert nemzetközi hírnévre, és valószínűleg a basszusgitáros Mark Menghi nevét is jóval kevesebben ismernék, ha nem szabadított volna a világra két supergroupot, a Metal Allegiance-t és a BPMD-t.
Az illusztris szereplőgárda azonban mit sem érne remek dalok nélkül, és szerencsére ebben sincs hiba. Az Aortha egyfajta thrash/groove metalt játszik, amit hallva nekem elsőre olyan énekesek neve neve ugrott be, mint Warrel Dane, James Rivera vagy Tim Aymar, ennél fogva pedig olyan bandáké, mint a Nevermore, a Helstar vagy a Control Denied. Vicces egyébként, hogy a számomra ismeretlen csapatok anyagait legtöbbször úgy hallgatom, hogy előzetesen semmilyen információt nem gyűjtök be róluk. Most is ez történt: csak annyit tudtam, hogy „valamilyen supergroup”, Kyle Thomas orgánumát elsőre fel sem ismertem, a voivodos énektémáknál azonban már gyanút fogtam… 🙂
Azt írják, egyfajta thrash metal operát hallunk: a dalok önállóan is megállják a helyüket, de egyfajta tematikai, hangulati ívre vannak felfűzve, és a sötétségből a fény felé tartanak. A több nótában is hallható női ének a finn Netta Laurenne-nek (Smackbound) és az olasz Alessia Scollettinek (Temprerance) köszönhetően színesíti a hangzást.
Az albumot nyitó rövid instrumentális tétel (Symposium) zongorhangjait lassú, pincemély bólogatós téma olvasztja magába. És igen, most hogy már tudom az illusztris vendégek kilétét, a Those That Should Not Exist énektémáinál nem nehéz Kyle Thomasra ismerni. Maga a nóta lendületesebb, thrash-esebb, mint amit egy Panterától vagy egy Exhordertől várnánk, inkább a Nevermore és a Testament taposta ösvényt követi, a dalvégi gitárszóló pedig kifejezetten impozáns.
A Last of Our Kind riffelése azonban már tagadhatatlanul Texas és Lousiana hőseit idézi. Itt azonban belép Valdez és a hölgyek dallamos éneke, amivel a csapat gyorsan le is rázza magáról az idegen tollakkal ékeskedés vádját. Plusz itt örvendeztetnek meg az első óriási refrénnel, ami erről a lemezről az egyik kedvenc nótámmá teszi a dalt. Zseniális az akusztikus, latinos gitárbetét is – de ez csupán a bemelegítés az anyag szerintem legjobb dalához, a Forging the Locushoz; utóbbi refrénjét, az elnyújtott éneket hallva jutott eszembe rögtön Warrel Dane és a Nevermore, miközben egyes hangszeres témák kifejezetten kapkodósak, a középtempós riffelés pedig egy az egyben panterás. Ha hamarabb találkozom vele, egész biztos, hogy tavaly év végi slágerlistámra is felkerül.
A Maximus Metallus az a dal, amelyben a Pantera a Warkingsnek ad randevút. 🙂 A Divine Future-ben végre Snake is megkaparint egy mikrofont, a zene azonban, ami az ének alatt szól, jóval súlyosabb, groove-osabb, mint amit a kanadai frontember anyazenekarától megszokhattunk. Itt a duett, a női ének az, ami igazán izgalmassá teszi az összhatást, no meg persze a „tolakodó” gitárszóló, amit követően a zenészek azért csak összehoznak egy kis voivodos káoszmuzsikát.
A csaknem nyolcperces When All Around You Is Madness egyfajta epikus miniopera, amelyben csaknem valamennyi szereplő szóhoz jut, s bár a hossza lehetőséget adna különböző színek és hangulatok felfestésére, összességében mégsem tud olyan izgalmassá, katartikussá válni, mint az általam favorizált szerzemények. Az ezt követő Timeless Soul Cure valamennyire kárpótol ezért: jók a dübörgő alapok, a férfi-női hangokba csomagolt refrén nálam szintén dobogós, a gitárszóló pedig a 47 perces játékidő alatt sokadszorra dobja meg az adrenalinszintemet. A záró, másfél perces She ötletfoszlány, töredék, torzó mivoltában is hangulatos levezetése e nem mindennapi zenei kalandnak. Meglepődnék, ha az anyagnak lenne folytatása, de erre talán nincs is szükség: a Monolit így válik egyszeri és megismételhetetlen alkotássá.
