1. rész: 01.25. (csütörtök) – 01.29. (hétfő délelőtt)
Hát elkezdődött – ahogy a Gyűrűk Urában mondták anno. De kezdjük az elején!
Az idén egy kicsit több időt (4 éjszakát) adtam magamnak az akklimatizációra és a jetlag kiheverésére Miamiban, ezért már 25-én, csütörtökön reggel 07:30-kor egy Londonba tartó járaton találtam magamat, majd egy ötórás várakozás és kb. 10 óra ismételt repülés után már Miamiban is voltam, ottani idő szerint 22:00-kor pedig már a szállásomat is elfoglaltam. Itt említeném meg, hogy ezúttal a Clevelander Hotelt választottam South Beachen, hiszen ez a hotel a hajóút előtti események központja, lényegében itt, illetve a közvetlen környezetében zajlik minden party.
A Miamiban töltött pár napra nem fecsérelnék sok szót, (számomra) nem a legizgalmasabb, inkább egy Patyomkin-városhoz hasonlítható: hotel, szórakozóhely és étterem van dögivel, valódi, élő-lélegző lakosság alig, ezért is steril az egész hangulata. Amik pozitívumok voltak:
- idén alaposabban feltérképeztem az éttermeket és reggelizőhelyeket, és egyértelmű, hogy a kubai bevándorlók nagyon értenek a kajákhoz, 90 %-ban ilyen helyeken ettem, és egyszer sem lehetett egy rossz szavam se a minőségre (az árakat meg most fedje jótékony homály). Egy dolgot hagytam csak ki, amit bánok, ez Gordon Ramsay étterme volt, a Hell’s Kitchen. Talán majd jövőre.
- A kihajózás előtti napra leszerveztem egy kellemes brunchot a leendő szobatársaim közül kettővel, és ez is nagyon jó döntésnek bizonyult. Jót dumáltunk, és már itt tudtam, hogy jó társaságba kerülök. Ezt pár sörrel meg is pecsételtük gyorsan 😊
- A partikon csak korlátozottan vettem részt, a tribute bandes estére, ami karaokéval volt összekötve benéztem, de például a szokásos tengerparti össznépi fotózásból kimaradtam, az nem az én stílusom.
- A négy nap tényleg pont elég volt az átállásra, biztos vagyok benne, hogy legközelebb is így csinálnám. És megtapasztaltam a jetlag egyik előnyét is: tök jó volt reggel 6 körül unalmamban kimenni a tengerpartra, pont el lehetett csípni a napfelkeltét.
De persze voltak negatívumok is, bár rajtam kívül álló okok miatt:
- Magyarként vízum helyett elegendő ESTA-t igényelnem, amit meg is tettem. Ezzel nem is volt semmi gond, szó nélkül megkaptam 1 nap alatt, de ami ezután következett, az nem volt egy méznyalás. Jelenleg 40 ország esik az ESTA hatálya alá (vagyis kaphat ilyen könnyített vízumszerűséget), ami 2 évre, korlátlan belépésre jogosít fel. Ez igaz volt Magyarországra is, egészen 2023-ig, ugyanis a mi esetünkben szigorították a mindenféle útlevélosztogatások hatására, és a magyar ESTA világrekorderként mindössze egy évre érvényes, és csak egy ki- és belépésre jogosít. Nos, a második nap éjjel unalmamban megnéztem a mailemet és megállt a szívem: kaptam egy levelet az ESTA-tól, miszerint az ESTA-m lejárt. Azonnal nyomozni kezdtem, hogy ez mifranc, szerencsére aránylag gyorsan meglett, hogy lényegében ezzel csak azt akarták jelezni, hogy megvolt a belépésem, innentől már csak kiléphetek. Na de megfogant bennem a gondolat, hogy a hajóra becsekkolás minek számít? Szintén belépésnek? És ha Dominikáról felmegyek a hajóra? Az mi? Szóval pánikban nyomozni kezdtem, de még a washingtoni konzulátuson sem tudtak megnyugtató dolgokat mondani. Nem tudtam, mi legyen. Igényeljek új ESTA-t? Vagy azzal csak rosszabbat teszek? Végül utolsó esélyként beírtam a 70000 tons Facebook-fórumára, és egy lelkes útitárs 5 percen belül kikereste nekem a Royal Caribean (a hajó szolgáltatója) weboldalán, hogy külön Magyarország esetében a hajóútra is érvényes az ESTA, szóval megkönnyebbülhettem.
- Amellett, hogy január 11-én indult újra a bejelentéscunami, és kutyafuttában sikerült csak bejelenteni az utolsó 24 együttest, folyamatos line-up változások hergelték a közhangulatot. Végül nem tudott megjelenni a Nile (Covid), a Marduk és a Draconian (vízumproblémák), illetve a legnagyobb fájdalmam, a Legion of the Damned. Utóbbi szintén vízumproblémák miatt, ami állítólag annyit tesz, hogy az egyik tag egyszer járt Mexikóban úgy, hogy a gépe 15 percre leszállt Kubában, ami miatt nem kapta meg végül a belépési engedélyt Amerikába. Nehéz erre mit mondanom. A szervezők persze mindent megtettek, de az utolsó 2-3 napban azért nehéz bármilyen bandát is berántani, így kisebb fajta csodát hajtottak végre azzal, hogy a Lich Kinget megnyerték a túrára. Le a kalappal a szervezők és a banda előtt is! Így végül nem csak az eredetileg tervezett 60, hanem végül 62 banda indult útnak Miamiból.
Aztán csak eltelt félálomban az a 4 éjszaka, és hipp-hopp, eljött hétfő reggel, vagyis az utazás reggele. Az előbulikat szervező csapat persze erre is gondolt, így a hotel elől több busz is indult, amikre 20 dollár volt a jegy, és egyenesen a hajóhoz vitték az embert. Én erre pattantam fel fél 12-kor, hogy 13:00-ra már a hajón legyen. Bár a beléptetés úgy ment, mint egy reptéren, mégis minden simán és gördülékenyen alakult, tényleg le a kalappal a szervezők előtt. Ahogy a hajóra léptem, rögtön a kezembe nyomták a fesztivál műsorfüzetét a következő négy nap menetrendével (amit két nappal korábban már közzétettek a honlapon is), szóval a szobába érve rögtön indulhatott is a tervezés, amire 4 órám maradt, mivel az első koncert 17:00-kor kezdődött, a kihajózás után. De ez már a 2. rész témája lesz!
