34 év. Még leírni is szörnyű… Pedig tény, a Master 1990-es Master albuma, amely elég hányattatott körülmények között jelent meg (erről Dávid Laci írt is itt), ennyi idős. Persze a banda régebbi, pontosabban ’83-as a fáma szerint, de hozzám először ez az album jutott el, ha másért nem, mert pont „korombéli”. És egyben a második igazi death albumom is. Ezt is Varga Peti osztálytársamtól kaptam. Neki ugyan nem tetszett, de hozzám vágta, hogy nesze, hallgasd meg (vele együtt kaptam meg szintén kazin a Messiah Choir of Horrorját, ami örök kedvenc is lett, uh jó anyagokkal kezdtem a színtérrel való ismerkedést).
Na, de itt nem is a debütalbum a lényeg, hanem az idei, szám szerint 15. kiadványuk, a Saints Dispelled, amiben reménykedtem, hogy jobb lesz, mint az elmúlt tizenvalahány év termése. Hiába lelkesedtem értük, ragaszkodtam hozzájuk, a 2000-es évek kiadványai valahogy elsuhantak, kikoptak mellőlem, olyan emlékezetes nótát nem is tudnék felidézni belőlük, így meg is lepődtem, amikor megláttam, hogy lesz idén is megjelenés.
Kis nyomozás, utánajárás, és már meg is volt az állapotjelentés. Paul Speckmann még tag. Pontosabban, már csak ő van meg az eredeti felállásból, bár akár azt is mondhatnám, hogy az X-edik felállásból😊. Ez annyira nem is meglepő, simán hívhatnák a bandát The Speckmann Projectnek is (és hívták is a korai időkben). Paul a főnök, és vannak a többiek, akik bizony jó sokan voltak az elmúlt idők folyamán, de szerencsére azért maradt Alex Nejezchleba is, aki nem egy virtuóz, de ebben a zenei világban mindig is jól megállta a helyét. Néha voltak faszányos ötletei, a játéka mindig is megbízható volt, és az átlagot azért simán tudta hozni. Minden bizonnyal miatta tette át Paul a banda székhelyét a Szelek Városából Uherské Hradiště-be, de nem tenném tűzbe a kezem az infóért.
A lényeg, hogy a banda gerince még mindig egyben, plusz hozzájuk csapódott dobosként Peter Bajči (naná, hogy cseh a fószer 😊 ), hogy meddig, jó kérdés, ennél a bandánál ez a poszt olyan, mint egy főkóstolói beosztás az ókori Asszíriában: ingatag. Bill Schmidt után ő már a nyolcadik…
Ehhez képest az album nyitószámánál, a Destruction in June-nál rögtön szemet, illetve fület szúr a dob: lendületes, pörgős, tisztán szól, nagyon jó ütemet ad az amúgy is tökös nyitódalnak. Apropó, nyitódal. Esküszöm, hogy olyan feelingem van, mintha a The New Elite korong szintén nyitódalának letisztultabb és thrashesebb verzióját hallanám, de üssetek agyon, ha nem. Ez nem változtat rajta, hogy jó, és igen, jót tett neki ez a letisztultabb hangzás, stíluskeveredés. Paul hangja amúgy is inkább illik a thrash metalhoz, és ő is inkább ezt a vonalat erősíti.
A folytatással azonban már nem vagyok elégedett. Félre ne értsük egymást, ugyanis igenis jó ez az album. Sok munka van benne, jó megoldások, Alex témái is jól illenek az albumba, itt ott még pár szóló is belefér a fegyvertárba, ráadásul nem egy kaptafára készültek, mondhatni, a legjobbjait kapta elő, szó se róla. Van itt keleti hangulatú, mélyen búgó téma, de pár riff akár egy heavy bandában is helyt állna, és a dob is továbbra is tökéletes, Paul pedig végig hozza a szintet, bassz szólói is a helyükön vannak. Ennek ellenére az album harmincvalahány perce valahogy átsuhan rajtam, és hiába hallgatom már két hete, hiába kapom fel a fejem a Minds Under Pressure vagy a Marred and Diseased szám hallatán, hogy wow, ez nem is rossz, vagy pislogok a The Wiseman kicsit Metallicás-feelingű kezdetére, amint véget érnek, nem igazán tudom felidézni őket.
De inkább elhessegetem ezt a keserű utóízt, mert összességében mégis jó albumnak tartom. Inkább élvezem az egészet úgy, ahogy van és nem gondolok a jövőre. Négy csillag plusz felet – a gyerekkori rajongás miatt – mindenképpen megér! Sokat fogom hallgatni, de év végén biztos nem lesz esélye listára kerülni. Sajnos a Master most sem tudott kitörni a „majdnem topbanda” kategóriából…
