Új metalcore lemez szagát érzem a levegőben…
Nem is csoda, hiszen a főszerkesztő jelezte nekem még január végén, hogy közeledik az új Any Given Day lemez és én erről totálisan megfeledkeztem. Azután Béci is megkérdezte, hogy mit gondolok róla, pont azon a napon, amikor épp elkezdtem hallgatni a Limitless albumot. Mondjuk nekem mindig nehéz dolgom az év elején, mert nem igazán találok olyan lemezt, amiről érdemes írnom és amik ez évi megjelenések, azok jócskán alulmaradnak az értékelhetőségtől. A másik oka meg értelemszerűen az, hogy az eddigi deathcore, metalcore és HC bandák eddig Ep-ket jelentettek meg, azokról pedig értelemszerűen úgy érzem, fölösleges írnom, mert 3-4 dalból még nem tudnék konkrét összképet alkotni a zenekar ambícióiról, hacsak a bandát nem Lorna Shore-nak vagy Orbit Culture-nek hívják. Picit eltértem a tárgytól, úgyhogy elnézést.
Mit is érdemes tudni az Any Given Day-ről akik esetleg nem ismernék az együttest?
Az Any Given Day egy német metalcore együttes, még 2012-ben alakultak és a Limitless a 4. nagylemezük, ami megjelent, illetve egy tagcsere is történt nem is olyan régen, mivel a banda alapító dobosát, Raphael Altmann-t Leon Stiller váltotta föl.
Ezt természetesen nem húzta vissza őket, hanem sokkal inkább lendületben tartja a bandát, főleg ahogy hallgatom a Limitless lemezt és itt egy picit szeretnék kitérni a címre. A Limitless ugye azt jelenti, hogy határtalan és értelemszerűen nem sokat kutakodtam a mögötte rejtőző tartalomban. Csak akkor értettem meg, mikor a lemezt elkezdtem hallgatni és bizony ért néhány kellemes meglepetés! De nem szaladok ennyire előre, mert azért van itt még miről írnom. Minőségében a lemez abszolút rendben, mint ahogy azt az ember elvárná mostanság egy metalcore zenétől. Mindent kristálytisztán lehet hallani, a gitárok iszonyat feszesek, a basszusgitár jól odasimul a ritmusszekcióhoz, a vokálok jól érthetőek, főleg az erőteljes screamek és a dob remekül hozza szintúgy a feszességet és a pontosságot. Úgymond a „tökéletes produktum”, ahogy sok öreg metálos mondaná, ami a legtöbbször kifogás náluk.
A Get That Done című első tétel a lemezen nem igazán okoz meglepetést, de egy jó reggeli kávé mellé igazán pompás kiegészítő arra, hogy beindítsa az ember napját. Pörgős, energikus dal, ami sok szempontból emlékeztet engem az As I Lay Dying legutóbbi anyagának a zenei sémájára, ami egyáltalán nem gond, hiszen ők mutatták meg a mintát, hogy hogyan épül fel strukturálisan egy metalcore nóta. Ez pedig tartalmaz egy éneklős refrén részt, mert ugye a séma megkívánja. Nem mondom azt, hogy ezt nem hallottam már kismilliószor, de ahogy írtam: a kávém mellé tökéletes kombó. Ugyanezt a hatást hozza nekem az Unbreakable is, talán annyi változtatással, hogy ez a dal nem feltétlenül a pörgősségre koncentrál, hanem sokkal inkább a súlyos riffelésre. A brreakdown az kifejezetten telitalálat volt és a dallamos harmónia intró is kellően felvezeti a dalt. A címadó tétel, a Limitless is elég generikusan megkomponált, slágeres metalcore tétel, ergo nem mutatott semmi extra újdonságot a hallgatónak, de ettől függetlenül igazán hangulatos nóta. Ezután jön az igazi kakukktojás a lemezen, hiszen a Come Whatever May sokkal inkább egy modernizált Clutch vagy Me And That Man tétel és ez a dal visz nálam igazán mindent a lemezen. Eddig is voltak ilyen fúziók zenekaroknál, hogy teszünk bele némi country és blues-t a zenébe és a jelek szerint a német együttest is elérte ez a fajta inspiráció. Az utána következő Apocalypse ismét visszatér a metalcore és picikét a groove-os nu metal irányába. Most itt azért említem meg a nu-metal hatást, mert a kezdőriff az bármely Korn lemezre beleillene és sok metalcore együttes szeret visszatérni az előttük levő zenei hullámokhoz, mivel ezek az együttesek is hatalmas hatással voltak az rájuk, és a jelek szerint az Any Given Day sem kivétel. Jön a Shockwave, ami nem nagy meglepetés, nem vált ki igazán sokkoló hatást nálam, ettől függetlenül ez a zene is fogékonynak minősül nálam és jól elkapja a középtempós döngölős riffelős feelinget. A best Time is igyekszik egy igazi sláger jelleget ölteni, de sajnos ez a tétel már nem ragadta meg annyira a fantáziámat. Nyilván korrekt dal és jól meg van írva, de azt a „extrát” nem találom benne. A My Way ellenben jól elkapja az aggresszív vonalat és egyből a másik kedvencem lett a korongon és igaz, van benne tiszta énekes refrén, nyilvánvalóan az erőteljes kezdőriff és a benne rejlő agresszió az, ami viszi nálam a prímet és a közepén megvillanó thrash téma egy remek tekerős gitárszólóval. A H.A.T.E. már egy fajta djent-core fúziójú nóta, de nagy meglepetésemre itt van egy vendég énekesünk is, méghozzá az Annisokay együttes tiszta hangú énekese, Christoph Wieczorek, aki remekül illeszkedik ehhez a dalhoz és mert ugye milyen egy metalcore lemez vendégénekes nélkül. Mindig remek marketinghúzás mindkét zenekar részéről. A Broken Guardian ismét hozza a jól megkomponált, kicsit balladisztikusabb metalcore érzést és itt megint kezdem érezni azt a minimális csalódást a lemeznél, mint a Limitless-nél, hogy bizony újdonságot már nem fogok hallani. A lemez utolsó dala se tudta ezt az érzést elhessegetni, ugyanis a Shadow Walker is ugyanazt a formulát hozza, mint az előtte levő tétel és erre mondom azt, hogy a zárás lehetett volna egy picivel lobbanékonyabb.
Nos, a lemez 43 percével egy egész érdekes lemezt kap a metalcore zenét imádók közössége és igaz, nem rejt semmi újat a nap alatt a lemez, határozottan voltak a meglepő pillanatai, de a zárás az ami picikét hoz nekem egy kis keserű szájízt, de azért nem ez volt az utolsó alkalom, mikor ezt a lemezt végigtoltam. Szép szolid munka egy német metalcore együttestől!
