Egy új Judas Priest, Iron Maiden vagy Metallica lemez megjelenése metalberkekben máig „társadalmi esemény”, pláne amióta (jó régóta) az említett bandák nem évente, de még csak nem is kétévente dobnak piacra egy-egy újabb hanghordozót. Odafigyelünk rá, időt szentelünk neki – ha nem is a lemez többszöri meghallgatásának, de a kritikákat, a kommenteket azért csak átfutjuk, hogy legyen némi fogalmunk arról, mit alkottak a nagyok, sikerült-e megismételniük, esetleg felülmúlniuk korábbi teljesítményüket, vagy már csupán árnyékai régi önmaguknak, és mindössze szánalmas erőlködésre futja tőlük. Szerencsére a fentebb felsorolt zenekarok esetében utóbbiról szó sincs, véleménye azonban mindenkinek van, és persze ízlés tekintetében sem vagyunk egyformák. Így olvashatunk most olyat is, hogy az Invincible Shield album jobban sikerült, mint az emblematikus Painkiller, de olyat is, hogy legfeljebb a Nostradamus és a Redeemer of Souls korongokkal említhető egy lapon.
Amikor Sipy felvetette, hogy szerkesztőségünkből akár többen is írjuk meg első benyomásainkat a lemezről, és azokat lehetőleg minél előbb osszuk meg veletek, felvettem ugyan a kesztyűt, ám három hallgatást követően igyekszem óvatosan, nem elhamarkodottan nyilatkozni. Több mint négy évtizede követem a csapat pályafutását, máig ők az egyik kedvenc zenekarom, így joggal lehetnék elfogult („Hibátlan, fantasztikus teljesítmény!”), igyekszem azonban a helyén kezelni az anyagot, ami – úgy, hogy még hat rám az újdonság varázsa, és még nem ivódtak belém a dallamok, az emlékezetes hangszeres megoldások, és a refrének is még csak most vernek gyökeret bennem – nem könnyű feladat.
Azt gondolom, egy ilyen zseniális csapat ennyi idő után nem igazán tud hibázni, a kérdés csak az, hogy éppen slágeresebbre veszik a figurát, és olyan klasszikusok kerülnek ki a kezük alól, mint a Defenders of the Faith, a Painkiller és a Firepower, vagy az átlagos formájukat hozzák, amelynek produktumait utólag kevésbé tartjuk emlékezetesnek. Véleményem szerint az Invincible Shield inkább az előbbiekhez húz, ám jelen pillanatban még nem helyezném azokkal egy polcra. Elsőre tetszett az anyag, ám ahogy jobban megismerem, egyre tisztábban látom nem csak csúcspontjait, de gyengébb pillanatait is.
A szintis kezdésnek maximális létjogosultsága van a Panic Attack elején; ahogy az ezt követő riffeléssel fokozzák a feszültséget, majd utazósebességre kacsolnak… simán el tudom képzelni, hogy innentől jó ideig ez lesz a Priest-koncertek nyitódala. Zeneileg a Turbo és a Painkiller világa között mozognak (de azért utóbbi a domináns), izgalmasak a szólót közvetlenül megelőző gitártémák, és már itt világossá válik, hogy az anyag legnagyobb erejét – Halford hangja mellett – Richie Faulkner játéka adja. Bár többször is váltják egymást a szólamok, nem a klasszikus ikergitározást halljuk (ki tudja, Glenn Tipton mennyi időt töltött a stúdió felvevőszobájában); a csapat legfiatalabb tagja egyértelműen oroszlánrészt vállal az acélos és virtuóz megszólalásból.
A gyors számok (Panic Attack, Invincible Shield, As God Is My Witness) szokás szerint gyilkosak, de a középtempós dalok között is akadnak emlékezetes nóták. A Devil in Disguise-ban megmosolyogtam a metallicás kikacsintást (frantic-tic-tic), és a kissé Blackmore-os gitárjátékot hallva egy újabb „lájkot nyomtam” a dalra. Kedvenc verzedallamaim az Escape from Reality-ban csendülnek fel; ezek a hajlítások meglehetősen szokatlanok a Priesttől, de még Halfordtól is. Ebben a dalban állítólag Ozzy Osbourne vendégszerepel: szólótémát sajnos nem kap, a vokálból pedig én nem igazán hallom ki a hangját.
Az anyag deluxe edition változatát hallgatók a 11 alapnóta mellé három bónuszdalt is kapnak. Különösebb katarzissal egyik sem szolgál: a Fight of Your Life olyan retró stílusban kezdődik, mint egy ’70-es évekbeli Priest-szerzemény, a The Lodger kórusa pedig elég necces, mintha szándékosan hajlítanák a dallamát a hamisság felé. Úgyhogy ezek tényleg a resztli, nem sokat veszít, aki lemarad róluk.
Egy új Judas Priest lemez esetén részemről csupán egy kérdés merülhet fel: vajon az év albuma lesz-e vagy sem? A Firepower az volt… Az Invincible Shield-et helyenként egy kissé kommersznek és elődjénél egy leheletnyivel „gyengébbnek” érzem, de ettől még simán lehet az idei mezőny legjobbja. Persze ez attól is függ, a vetélytársak milyen produkcióval rukkolna elő. A Top 10 biztos, a többi decemberig kiderül.
Coly
A Judas Priestet nem lehet megkerülni. Még black metalosként sem. Annyira nem, hogy még nekem is feldobta a zenecsatornám az új albumot, így amikor Sipy felvetette, hogy írjunk közösen róla, én is jelentkeztem, hogy legyen azért egy ellenpólus is a Coly-Sipy rajongótáborral szemben. Természetesen ez nem jelenti, hogy egy rakás nullának tekintem őket, sőt, álszent lennék, ha nem tartanám a heavy metal egyik – ha nem az – oszlopos képviselőjének, olyannyira nem, hogy a Painkiller, a Defenders of the Faith, vagy a Sin After Sin albumot még manapság is szoktam hallgatni. Így számomra az elmúlt 30 év Priest termése kimaradt, persze, gondolom, azért hallottam itt-ott egy-két nótát, de sokat mond az a tény, hogy nem igazán maradt meg bennem semmi belőlük.
Ilyen „múlttal” ültem neki vasárnap, hogy jobban megismerjem az új korongot, és legnagyobb meglepetésemre egyre jobban tetszett, így már nagyobb odafigyeléssel hallgattam a számokat. Ami „fület ütött” nekem, az a gitár. A kötelező alapsémákat leszámítva kifejezetten tetszettek a riffek, a szólók, az egésznek az alaphangja; bizony kitűnik, hogy itt igazi zeneszerzés folyik. Lemaradásomat mi sem tükrözi jobban, hogy azt hittem, ezek a remek témák Downing szerzeményei, de mint kiderült, 2011-ben lelépett a bandából, helyére pedig az ezen az albumon is hallható Richie Faulkner érkezett. Csak gratulálni tudok a választáshoz, nagyon jó zenésznek tartom.
Az énekes szerencsére nem változott (Sejtem, hogy nélküle már nem beszélnénk Judas Priestről), mindennemű kritikáim ellenére egy nagyon stabil és megbízható énekes, és eleve egy jó arc. A zenéit nem hallgatom, de az interjúit mindig elolvasom.
És ezzel el is mondtam, mitől jó ez album, mert igenis jó. Szerencsém van, hogy a Painkillert szeretem, mert ez sokat dobott rajta, az egész cucc erősen hajaz a ’90-es albumra, legalábbis az első nóta, a Panic Attack simán mehetett volna arra is, akárcsak a The Serpent and the King, vagy az As God Is My Witness, de az egésznek a lendületessége, a belerejtett lassabb részek is emlékeztetnek az akkori slágerszámokra. De hogy koppintás lenne, az oltári hülyeség. Az átemelt riffek, dalok annyira mainak hangzanak, hogy inkább csak egy hangulati szintemelkedésnek érzem az egészet, és az újnak hangzó nóták is erősek, jól illenek a koncepcióba. Erre talán a legjobb példa a szerintem űbererős Escape from the Reality, vagy másik kedvencem, a Crown of Horns.
Teljesen meglepett engem is, de a lehúzásból végül is egy négy és fél csillag lett, és tudom ajánlani – a hozzám hasonlóan – a heavy metaltól ódzkodó emberkéknek is. Nincsen telebaszkurálva öncélú, 60-70 perces, vonyító szólókkal, nem folyik össze az album, hogy se eleje, se vége az egésznek, és ugyan nem ússzuk meg ezt az albumot sem tüpische tölteléknóta nélkül, sőt, tagadhatatlan, hogy mindezek ellenére nem ez az album a stílus Vörös Oroszlánja, a minőségi, ám slágeresebbre sikeredett albumok számát gyarapítja inkább, de azokból ez mindenképpen egy A kategória. Az év végi listámon nem lesz ott, de jó ideig kellemes kikapcsolódást fog nyújtani.
Reaper
Március 8. A Zoltán névnap és Nemzetközi Nőnap mellé a világ metalzenei rajongótábora erre a napra bónuszünnepként megkapta (természetesen egyéb lemezmegjelenések mellett) a már szerintem sokak által várt új Judas Priest albumot is. Hogy ez a banda milyen meghatározó szerepet tölt be a METAL műfajon belül, azt gondolom, nem kell különösebben ecsetelnem egy Heavy Metal webzine olvasóinak. Az hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy ilyen kaliberű, legendás együttes új album megjelenése minimum figyelemfelkeltő eseménynek minősül az érintett közegen belül. Jelen esetben ez a 40 év feletti metalhead-ekre vonatkozhat leginkább!
Na, és hogy milyen is az új anyag?! Véleményem szerint egy igazán jó album született ismét. Úgy látszik, a banda három „őstagjának” 70 év feletti életkora semmilyen negatív hatással nincs a produkció hangulatára. Ez kérem ugyanaz a hamisítatlan Judas Priest stílusú f@sza HEAVY METAL, ami nagyjából a ’80-as évek elejétől jellemzi e csapat munkásságát. Sőt! Az előző FIREPOWER és ez az új anyag is, az eddigi életművüket nézve, nálam az 5 legjobb Priest album között szerepel, szóval rájuk nagyon igaz, hogy „öreg rocker nem vén rocker”. 🙂 Erről egyébként pár napja is megbizonyosodtam, amikor olvastam egy Halforddal készült interjút. Ő egy energikus, intelligens, ízig-vérig elkötelezett metal énekes és rajongó egyben, aki hozzánk hasonló fanatizmussal, figyelemmel követi a műfaj minden „rezdülését”. Nagyon szimpatikus fazon.
Én a delux kiadványt hallgatom, amin 14 nóta szerepel. A szimpla LP-n, ha jól tudom, csak 11 szám van, ami nem is baj, mert én a 40-50 perc közötti műsoridőre esküszöm, ha lemezhosszról van szó. Az 50 percen túli anyagoknál sok esetben – mint itt is – előfordul 1-2 töltelékdal, ami ront a teljes anyag megítélésén! (Persze vannak kivételek).
Nálam az LP négy blokkra osztódik. Van az első három track, ami igencsak fajsúlyos, húzós közepes tempóban nyomuló szett (Panic Attack, The Serpent and the King, Invincible Shield). Már itt tudtam, hogy ez egy jó album lesz! 🙂
Aztán jön egy kissé mérsékeltebb, éppen ezért számomra gyengébbnek minősülő, szintén 3 számos rész, a Devil Disguise, a Gates of Hell és a Crown of Horns képében. Persze ezek sem rossz dalok, csak ezek a Priest dallamosabb, kissé light-os metal oldalát képviselik. Persze semmi gond ezzel, mert a korábbi lemezeiken is voltak ilyen jellegű számok.
Na, és jön az album szerintem legerősebb, legkarakteresebb 4 tétele. Az As God Is My Witness goromba főriffje a Ram It Down album Hard as Iron „nagyon metal” 🙂 számát juttatja eszembe. Azután a Trial by Fire tördelt ütemére bólogathatunk. Ez egy nagyon jó dal. Furcsa, mert amikor lemezelőzetesként hallottam, ez fel sem tűnt. A több résznél is bejátszott harang effekt jól megy a szám komor hangulatához. 100 pont.
És amikor már azt hittem, hogy a csúcson vagyunk, jött az eddig teljesen ismeretlen Escape from the Reality című szám, aminek a refrénje számomra tuti az év egyik legjobb metal himnusza. 1000 pont. Jeeee!!! (Megjegyzem, Ozzy nem énekel a számban, még ha esetleg 2:22-nél úgy is tűnne 🙂 ).
A Sons of Thunder is egy jó kis Judas-os, középtempós döngölés, amit a lemezt záró Giants in the Sky követ. Ez a szám ZENEILEG akár az utolsó Metallica albumon is elfért volna, persze Halford éneke ezt is Priest-essé tette.
Minden összevetve tehát, mint már írtam, szerintem egy teljesen korrekt, jó anyag lett az Invincible Shield. Hail JUDAS PRIEST, hail Metal Gods! UFF!
Sipy