Akárcsak a Judas Priest új lemezének, Bruce Dickinson legfrissebb alkotásának érkezését is élénk érdeklődés övezte. Nem véletlenül: az Iron Maiden frontembere utoljára 19 évvel ezelőtt örvendeztetett meg bennünket szólóalbummal. Azóta anyazenekara állt gondolkodása, erőfeszítései fókuszában, és persze magánéletileg is történt vele egy s más.
Akárcsak a JP Invincible Shild-je, úgy a The Mandrake Project kapcsán is olvashattuk mindenféle véleményt, kezdve onnan, hogy az anyag csillagos tízes, az énekes legszebb napjait, a klasszikus Accident of Birth lemez időszakát idéző mestermű, egészen odáig, hogy a borító nem túl fantáziadús, hogy pocsék a hangzás, hogy Dickinson nyelvműtétje után egy kicsit pöszévé vált, hogy miért nincs itt Adrian Smith, hogy lagymatag, öreges a muzsika, bezzeg Rob Halford és a Judas Priest rendesen odatette magát…
Az igazság nyilván valahol középen van. A The Mandrake Project címet viselő albumon nem csontropogtató muzsikát hallunk, és talán az is elfogadható, hogy a Maidenhez képest Bruce itt a személyesebb, kísérletezőbb énjét mutatja meg. A lemez véleményem szerint abszolút hallgatható, szerethető muzsikát rejt, amire alkotója joggal lehet büszke. A fent említett negatívumok egyikét sem érzem helytállónak, egy minden ízében profi, hangulatos művel van dolgunk, ami Bruce mellett nagyban köszönhető Roy Z.-nek is, aki a Balls to Picasso album óta Bruce állandó alkotótársa.
Az alapra vett borítóról azt gondolom, hogy a mandragóra abszolút passzol a Bruce számára oly’ kedves alkimista tematikához (The Chemical Wedding). A medálon olvasható „MORTE CAPTI, NON CARCERE” mondat jelentése: „Csak holtában tudták letartóztatni, nem börtönben végezte.” Az ugyanitt látható 1941 és 1968 évszámok dekódolása még előttünk áll; nem lepődnék meg, ha a lemezhez készített képregény valamelyik oldalán szerepelne a megfejtés…
A nyitó Afterglow of Ragnarok jóleső lüktetésével és egy remek refrénnel indítja a dalok sorát. A Many Doors to Hell szintén fogós dallamaival kívánkozik az album emlékezetes pillanatai közé, ráadásul itt egy ravasz, alig hallható szintiszőnyegre építkezik a nóta, ami különleges ízt ad a szerzeménynek. A Rain on the Graves-ben Bruce annyira vasszüzesen énekel, hogy a dal Maiden-számnak is simán elmenne. A gitárjáték persze nagyon nem Maiden-es, a vokál viszont nagyon is azon a vonalon mozog. Ugyanez mondható el a Resurrection Menről is, ahol a bevezető gitárjáték a westernfilmek hangulatát és a The Shadows zenekar világát idézi meg, a folytatásban viszont kellemesen mély hangok – mormogó basszus és csiszolókorong keménységű riffek – kerülnek előtérbe. A Fingers in the Woundsban keleties ritmusok és dallamok csendülnek fel – zeneileg mintha egy keményebb Myrathot hallanánk.
Az Eternity Has Failed nem véletlenül tűnhet már elsőre ismerősnek: If Eternity Should Fail címmel a Maiden The Book of Souls albumának nyitódala volt. Állítólag Dickinson soron következő szólólemezére íródott, ám annyira megtetszett Steve Harris-nek, hogy rábeszélte Bruce-t, közös csapatuk albumára tegyék fel nótát. A frontember „a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad” ősi elvét követve engedett a kísértésnek, majd a szerzeményt némileg átkozmetikázva, újragyúrva a saját lemezén is megjelentette. Az új verzió egyik különlegessége, hogy vendégként Gus G. (Firewind) szólózik benne, a másik, hogy az ugyancsak ideiglenes zenésztárs Sergio Cuadrosnak köszönhetően hangulatos etnohangszerek – furulya, csörgők – is színesítik a dal eleji megszólalást. Van itt minden, mint a bolhapiacon: az ének alatt szinte végig aaa-zós kórus, szinti, miegymás. Számomra egyértelműen ezek az anyag legemlékezetesebb pillanatai, kár, hogy nem friss, hanem újrahasznosított produkciót hallunk.
A Mistress of Mercy-nek is vastag basszusgitár-gitár váz biztosít szilárd keretet. A Face in the Mirror pedig a másik kedvenc számom: ez az album első lírai nótája, kellemesen bólogatós ritmussal, néhány zongorahanggal, torzítatlan gitárral, cinek ködével és az azon átívelő vokállal a háttérben.
A Shadow of the Gods az előző nótánál is érzelmesebb megszólalással indul; egy kicsit sok így a kettő egymás után, ám szerencsére négy perc elteltével jön a váltás, egy vérforraló riff, amire a vérmesebb hallgató egész felsőtestével rámozdul, majd a lendületes középtempót egy elégikus, gitáros rész vezeti le. Egy januári interjúban Dickinson elárulta, hogy a dal elég régen, a Rob Halforddal és Geoff Tate-tel közösen tervezett, ám végül hamvába halt The Three Tremors projekt számára íródott.
Végül pedig ott van zárásnak az album leghosszabb nótája, a csaknem tízperces, epikus, vagyis szintén lassú Sonata (Immortal Beloved), amiből időnként Pink Floyd-os hangokat hallok ki. Ettől, az anyag több mint egyharmadát kitevő dalcsokortól lehet olyan érzése a hallgatónak, hogy egy alapvetően nyugis, „nyugdíjas” alkotással van dolga (miközben ugye a szomszédos pályán ott repeszt a dallamosságával együtt is gyors és erőszakos Priest-remekmű, az Invincible Shield).
A The Mandrake Projekt véleményem szerint hamarosan a Dickinson-fanok egyik kedvencévé válik, s bár zeneileg sokkal több forrásból merít, mint az énekes anyazenekara, színvonalát tekintve az Iron Maiden életművéből sem lógna ki. Ha bárki megkérdezné tőlem, hogy az új JP lemez vagy Bruce mester legfrissebb alkotása tetszik-e jobban, zsigerből az előbbire szavaznék, és nem csak azért, mert a Priest muzsikája mindig is közelebb állt hozzám, mint a Maidené, hanem mert Halfordék valóban vérforralóbb zenét játszanak, mint amit ma Dickinson szólóban produkál. Számomra utóbbitól mindig is a Balls to Picasso marad az etalon, s bár a későbbi anyagok értékeit is elismerem, azok nincsenek nálam olyan magas polcon, hogy a The Mandrake Project ne tudná őket megszorongatni.
