Dust Bolt-rajongók, mit szóltok a német csapat idei albumához? Engem zavarba hozott: gyorsan utána is néztem, hogy nem egy másik Dust Bolt aktuális anyagát hallom-e, de nem. Aztán meghallgattam Lenny B.-ék előző nagylemezét, a 2019-es Trapped in Chaost, úgy emlékeztem ugyanis, hogy azon vegytiszta thrash szól – és így is van: Lenny hangja itt-ott kifejezetten dallamos, ezt leszámítva azonban a korongon a szikár riffelés dominál. A Trapped…-ről leginkább az utolsóként elhangzó, kissé metallicás, kissé alternatív énekes Another Day in Hell ágyaz meg a mostani vonalnak.
A Dust Bolt muzsikája tehát alapos fazonigazításon (irányváltáson) esett át: egyértelműen maibb és a korábbiaknál sokkal dallamosabb lett. Mácsai Dani kollégám – a különböző modern metal-irányzatok szakértőjeként – groove-ot és metalcore-t hall ki belőle, Novák Norbinak a grunge, nekem a ’90-es évek második felének nu metalja ugrott be róla – nem vitatva, hogy a főcsapás továbbra is a thrash, de egész más felfogásban tálalva, mint eddig. Úgyhogy meglepetésként fogja érni azokat, akik – velem együtt – nem olvasták a szaksajtóban a lemezről előzetesen megjelent infókat.
Pedig a zenekar kemény magja a kezdetek óta változatlan, a legutóbbi lemez óta csupán basszusfronton történt változás: a szintén őstag Benedikt „Bene M.” Münze helyére tavalyelőtt a multiinstrumentalista Tom Liebing (Cyber Messiah, Exxperior, Psychaotic, Rodent (with Glasses)) érkezett.
Ígéretesen, a megszokott hangnemben indul az anyag a Leave Nothing Behind-dal: jó riff, erőszakos ének – mondjuk, már akkor gyanút foghatnánk, amikor Lenny a verze egyik sorát dallamtalanul, a következőt pedig valamivel melodikusabban énekli. Majd jön a refrén, ami egy nagyon jó, ám annyira slágeres téma, hogy azt hallva a die hard fanok már hajítják is ki a lejátszójukat a kilencedikről, a csukott ablakon keresztül.
Az I Witness is ütősen kezdődik, aztán jön a dallamos ének, ami megint csak nem rossz, de nem Dust Bolt. Mintha egy másik zenekar játszana. A súlyosabb riffek, groove-ok ülnek, a pattogós ritmus a melodikus énekkel viszont ehhez képest valahogy komolytalan. Lehet, hogy csak szokni kell, de én már vagy tízszer meghallgattam az albumot, és máig nem komfortos számomra ez a zenei közeg. Paradox helyzet, mert bár alapvetően szeretem a dallamokat, a stílusoknak ez a keveréke nagyon nem az én világom.
És igen, az I Am the One kezdése az, ami először mondatja ki velem úgy igazából, hogy ez nem az én vonatom. Mintha az 1994-es H-Blockx ugrott volna be jammelni a stúdióba Lennyékhez… Ez nagyon nem thrash, és innen már nagyon nehéz visszatérni a kezdeti keménységhez – nem is sikerül a fiúknak. Jó lüktetése van a New Flame-nek, de ez is már egy másik pálya, másik játék.
A címadó nótánál ugyanaz a recept, mint amivel az album elején igyekeztek megfőzni bennünket: durva, – ahogy Mácsai Dani mondta – groove-os, metalcore-os a megszólalás, ám az ének és a magas hangon csipegető gitár teljesen más tájakra repít bennünket, a refrén pedig egyenesen tánczene. 🙂
A Bluedeep sistergő alapzajára történő ráfuvolázást nem nagyon kommentálnám, ahogy az utána következő Disco Nnection videóklipjét sem, amit látva még a legtoleránsabb metalfejek is felvonhatják a szemöldöküket, mondván, (WTF) erre meg mi szükség volt. A You Make Me Feel (Nothing)-gal, úgy tűnik, kalandoraink végleg eltévedtek a susnyásban (H-Blockx 2.); ekkor kezdek csodálkozni azon, hogyan tudtam ezt az anyagot vagy tízszer meghallgatni… 🙂 Megtévesztő, mert a zene időnként egész jó, de aztán elkezdenek modernkedni, más irányzatok hullámait meglovagolni, ami szerintem nagyon nem áll jól nekik. Mintha egy legénybúcsúba mentek volna el haknizni egy metalra nyomokban emlékeztető muzsikával…
És, basszus, a Feel the Storm-ot is sikerül „elrontaniuk”! Micsoda katyvasz ez a dal is! „Merész, kísérletező” – persze, de mi a játék neve? Mi a zenei irány? A Waltari vagy az Avatar, azt gondolom, tudatosan játszott/játszik a stílusokkal, de itt másról lehet szó. Ez próbálkozás, ami vagy bejön, vagy csúfos bukás lesz a vége.
A záró Little Stone lírája már csak hab a tortán: egy üres szobában visszhangzó énekből és szintiprüntyögésből lesz egy ugyancsak – nyilván szándékosan – gyalázatos hangzású Nickelback- vagy mittudoménmilyen sláger. EZ DUST BOLT????? Hallgassunk már egy kis Trapped in Chaost vagy Awakening the Riot-ot!!!! Na, rendesen felhergeltem magam. 🙂 🙂 🙂
„Once thrash, now shit” – írta a lemez egyik online kritikusa, én azonban nem fogalmaznék ilyen sarkosan. Inkább azt mondanám, amíg a Dust Bolt korábbi zenéje organikus, zsigeri volt, a mostani szintetikus, útkereső és hatásvadász. Nyilván ez a muzsika is meg fogja találni a maga közönségét, de ez már nem az én zeném, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Egy teljesen más DB tért vissza, mint amelyik öt évvel ezelőtt lelépett a színről. Én a helyükben nevet változtattam volna, mert ez már nem az a szellemiség, nem az a koncepció, amiért sokan szerették a bandát. Kár értük.
Szép napot kívánok! COLY ; elolvastam a posztodat a Dust Bolt új anyagáról , bevallom én is felfedeztem némi ,összevisszaságot ,ennek ellenére ,szerethető .