A német Attic-et simán elintézhetnénk annyival, hogy a sokadik Mercyful Fate/King Diamond-kópiacsapat, ami inkább ellenszenvet, mint szimpátiát válthat ki az említett előadók rajongóiból. A zenekar második nagylemeze, a 2017-es Sanctimonious ezzel együtt nagyot szólt: „genetikailag” hasonlók voltak, de nem másolták szolgaian a nagy példaképeket. Zenéjükből hiányzik az Andy LaRocque-től megszokott dallamos, illetve a Hank Shermann-Michael Denner páros védjegyének számító agyas, már-már progresszív gitárjáték. Itt máshogy melodikus a hathúrosok produkciója, illetve Meister Cagliostro evilágibb, férfiasabb hangot is megütve új színekkel gazdagítja a King Diamond vokális palettáján szereplő repertoárt – és éppen ezektől válik egyedivé, leginkább önmagára hasonlítóvá az Attic muzsikája. Az említett albumon és az azt megelőző hanghordozókon ráadásul néhány kifejezetten emlékezetes témával, ordas nagy slágerrel (On the Belfry, The Headless Horseman, A Serpent in the Pulpit stb.) is sikerült megörvendeztetniük a Mercyful Fate-vonal híveit.
Ki tudja, miért, de hét évet kellett várni a folytatásra, a magamfajta rajongók már tűkön ültek, s bár a banda tavaly szeptemberi, Dürer Kert-beli fellépésén két dalt (a Hailstorm and Tempestet és a Synodus Horrendát) is eljátszott az új albumról, a színpadi hangzás bizonyos fokú hiányosságai miatt ezekből nem lehetett messzemenő következtetéseket levonni a friss anyag irányvonalát illetően. A felállásban a Sanctimonious-hoz képest egyetlen ponton történt változás: az egyik alapító gitáros, Robert Piel helyére 2019-ben az Erazorban és a Spikerben is játszó, rövid hajú Max „Povver” Werner érkezett.
A vonósokból és Cagliostro suttogásából összeálló The Covenant remek hangulati felvezetője az előadásnak. A Hailstorm and Tempest a remek gitáros alaptémára építkezve igyekszik nyomába érni az együttes korábbi slágereinek. Az Attic zenéjében egy fokkal kevesebb a fejhangú ének, mint a King Diamond nevével fémjelzett produkciókban, talán ezért is lehet elviselhetőbb ez a muzsika mindazok számára, akiket kiráz a hideg a dán mester magasaitól. A lemez címadó szerzeménye kifejezetten erősre sikerült: a lendületes nótát Cagliostro sikolya vezeti be, és a máglyahalált haló boszorkányok jajgatása zárja.
Az Offerings to Baalberith nyitó gitártémája megint csak nagyon zsír és nagyon Attic-es, hasonló lendülettel és melódiával hengerelt korábban többek között a The Headless Horseman is. A bő egyperces Up in the Castle orgonás, harangos, varjúkárogásos intermezzóját azonban sajnos nem követi igazán nagy bombaszt: nálam a The Baleful Baron és a Synodus Horrenda is az „elmegy” kategóriába tartozik, az igazán jó dalok már korábban lefutottak.
A Return of the Witchfinder nálam nem üt akkorát, mint elődje, nincsenek rajta a korábbiakhoz mérhető slágerek, ugyanakkor megbízhatóan hozza a tőle elvárt színvonalat, és az anyag markánsabb nótáinak köszönhetően az unalmasság csapdáját is sikerült elkerülnie.
