Egy jóérzésű metalosnak Nick Cave neve legfeljebb onnan lehet ismerős, hogy a Metallica Garage Inc. lemezének első korongján helyet kapott egy bizonyos Loverman című dal, melynek eredetijét négy évvel korábban ez az ausztrál fickó és a Bad Seeds néven futó zenekara rögzítette. A fémzene és a beskatulyázhatatlan előadó közötti kapcsolat ennyiben nagyjából ki is merül, hacsak nem kezdjük el emlegetni a Katatoniát, illetve a Jonas Renkse zenekarának nyomában járó különféle darkos alakulatokat, akikre emberünk és mindenkori zenekara jelentékeny befolyást gyakorolt. Ha a zenéjének hangszerelése révén nem is, a dalainak hangulata, illetve a személye okán úgy gondolom, hogy az öt évtizede a pályán lévő előadónak nálunk is akadhat keresnivalója. Írom ezt annak tudatában, hogy a Hit, remény és vérontás – kb. a Murder Ballads-hoz és a Dead Man In My Bed-hez méltó cím – elsősorban Nick Cave-ről, mint emberről, és csak másodlagosan, mint előadóról szól. Az előadó jelzővel nehéz is lenne elintézni őt, hiszen amellett, hogy dalszerző, könyveket ír, illetve egyebek mellett színészként is kipróbálta magát. Mivel egy rendhagyó, interjúkötet formájában testet öltő életrajzról van szó, kezdjük azzal, hogy emberünk fő szabály szerint elzárkózik attól, hogy interjúk alanya legyen. Ennek miértjét pedig már a felütésben meg is válaszolja, lényegre törően, sallangoktól mentesen. A kérdező, Seán O’Hagan egyébként Cave régi ismerőse, rajongója, sőt talán barátja is, így a dialógus mindvégig oldott hangulatban folyik, szóval a dolognak nem is nagyon van interjú szaga. Olyan – az életrajzok esetében többnyire alapvető – tényezőnek, rendezőelvnek meg, mint az időrend, ebben a kötetben nincs relevanciája. Sőt, igazából az egyes fejezetek is feleslegesek, annyira összefügg, egy irányba tart az egész – bár ez nekem csak a könyv vége felé esett le. A témák amúgy többnyire spontán következnek egymásból. Azok mindegyike egy halálesetből lett kibontva.
A lényeg Cave kétségein, személyes tragédiáján, vívódásain, istenkeresésén van – az őt ért veszteségről egyébként a maga idején bulvár stílusban a hazai média is beszámolt. A párbeszédet olvasva sokszor támadt olyan érzésem, hogy emberünk önmagára kívülállóként igyekszik tekinteni, nemcsak egyes dalait, lemezeit cincálja szét, illetve kritizálja, hanem önmagát is elfogulatlanul próbálja elemezni. Erre, ilyen mélységekbe menve minden bizonnyal csak kevesen képesek. Helyette olvasóként, bizonyos epizódoknál én éreztem kényelmetlenül magam. De amilyen mély a tartalom, épp olyan alapra vett a forma, a design. Kapaszkodókat a sorok között kell keresnünk, itt a könnyebb befogadhatóság érdekében nincs jópofa családi fotóalbum, ahogy illusztrációk sincsenek, csak a Nick Cave-Seán O’Hagan páros gondolatai – az utóbbi figurára is érdemes odafigyelni. Az életrajzok kapcsán gyakran leírjuk, hogy az olvasás háttereként az érintett ezt meg ezt a lemezét ajánljuk. Ezzel most bajban lennék. Az egy dolog, hogy Nick Cave sosem írt jó háttérzenét, hiszen a dalaira a külvilágot kizárva mindig oda kellett figyelni. Ha mégis javasolnom kellene valamit, akkor az konkrétumok nélkül csak annyi lenne, hogy mindenképp 1994 utáni, sőt, lehetőség szerint minél későbbi évjáratú korongot válasszunk, mivel a könyvben szereplő Nick Cave-nek köze sincs a régi önmagához. A Hit, remény és vérontás az a fajta életrajz (gondolatmenet), amit akkor is érdemes megismerni, ha a főszereplő zenéjével semmilyen közösséget sem tudunk vállalni, mivel öncélú bölcselkedés nélkül ad tovább olyan gondolatokat, amelyek nemcsak a szerzőt, hanem bizonyos élethelyzetekben az olvasót is képesek lehetnek a megfelelő, vagy legalábbis annak vélt irány felé terelni.
https://www.libri.hu/konyv/nick_cave.hit-remeny-es-verontas.html