A művészetté válás útja
Még a pandémia előtt lehetett, mikor először találkoztam az Enterprise Earth zenéjével. A Chelsea Grin, Oceano és a Kublai Khan együttessel léptek föl a Dürer Kert régi helyén és emlékszem, két kedves ismerősöm hívott meg, hogy csekkoljuk le őket. Az igazság az, mivel belém nevelték , hogy vagy korán érkezz, vagy időben, pont kapunyitásra jelentem meg és miután vettem egy jó hideg sört, bementem a nagyterembe. Ekkor láttam meg az Enterprise Earth-t, ahogy épp végeztek a soundcheck-el. DE, hogy ne untassam az olvasókat, a lényegre térek: tekintve, hogy ők voltak a nyitó banda, nem szólaltak meg valami fényesen és ez akkor egy kicsit sokat nyomott nálam a latba, tekintve hogy ez is meghatározza nálam, bele fogok-e hallgatni a lemezeikbe, vagy sem. A buli hatalmas volt, leszámítva a nyitó bandát, de azért ott volt bennem a gondolat: lehet, rájuk kéne keresnem és meghallgatnom a stúdiólemezeiket… Így is tettem! Nem feltétlenül volt az HÚ, DE JÓ! Deathcore banda, de azért a tudatom leghátsó szegmensében éreztem, hogy ebben az együttesben bizony van potenciál és remélhetőleg nekik a pandémia előtti időszak az csak a kezdetet jelenti. Ugrunk egyet a jelenbe és íme, itt vagyunk 2023 elején. Az USA-beli 4-esnek ez az 5-ik nagylemeze, ami február 2-án jelent meg és a Death: An Anthology névre hallgat. Igaz, a zenekar az elején még 5 fősként kezdte el ránk zúdítani pusztító erejű és sokszor klisés deathcore zenéjüket, azonban mióta 4 főre redukálódott a zenekar létszáma. Kicsit mindig változtattak az alkotási módszereiken és a zenéjük is progresszívebb és sokkal nyitottabb lett. Az igazság az, hogy bármi, amihez már odatesszük a progresszív jelzőt, egy picikét meginog bennem az elhatározás, hogy végighallgassam a lemezeiket, mert a progresszív zene nem feltétlenül tartozik a kedvenceim közé és csak nagyon kevés zenekar jutott át az én zenei ízlésem szűrőin. Mindig ott motoszkált a fejemben a gondolat: vajon be fog jönni? Eléggé nyitott vagyok az ilyen jellegű művészkedés felé? Aztán végül arra a konklúzióra jutottam, hogy ha a Lorna Shore és a Fit for An Autopsy komplexitása, technikászságuk is tetszett, akkor minden bizonnyal az Enterprise Earth zenéje is megér majd nálam egy próbát, hogy végighallgassam őket. Nem kellett csalódnom a saját ösztöneim és józan itélőképességem kombinációjában, mert a Death: An Anthology tényleg szabályos művészi fejlődést mutatott a zenekar munkásságában. Habár a 2022-es The Chosen lemezüket nem volt alkalmam még meghallgatni és igazából akkor még nem is nagyon érdekelt, lehet hogy annál a lemeznél indult egy zenei változás, mert a zenéjük egészen új szintre emelte őket. Sokkal több, a deathcore zenere nem jellemző megoldások vannak benne és ez megint új lehetőségeket villant fel ennél a műfajnál.
A kezdőtételként indulo Abyss effektes énekkórusa például nagyon sejtelmes és atmoszférikus hatással lepi el pórusaimat és utána rögvest egyfajta középtempós melodeath-ként indul meg az agyamba.
Utána viszont jön a Face Of Fear és rögvest magához ragad a Rings Of Saturn-hoz hsonlító gitársémái, és az utána lüktető pincemély gitártónus azonnal földhöz vág! A dob nagyon váltakozó és a mellé párosuló gitártémák is igen színesek. Az viszont meglepett, hogy már tiszta éneket is hallok a zenéjükben. Ekkor kapcsol az agyam, hogy bizony a bandában már új énekes van, hiszen az alapító Dan Watsdon már 2022-ben kivált a bandából és helyére Travis Worland került. Nem vagyok soha ellene a tiszta éneknek a deathcore-ban sem és ebben a tételben remekül is cseng a brutális aggresszió mellé párosítva.
Következik a The Reaper’s Servant, ami kezdésnek jobban hasonlít egy death – thrash tételhez, azonban itt ez csak egy kis ízelítő arra, hogy a banda mennyire eklektikusan építette föl a dalokat. A mély középtempós része szabályos csontrepesztő hatással kezd hatni érzékeimre és itt is megtoldják némi kaotikus tiszta énektémával. Kész is az apokaliptikus mestermű! Ha létezik olyan tétel amivel nem számoltam a lemezen, akkor ez határozottan azok közé tartozik. Tempózás, aggresszió és földöntúli apokaliptikus utazás 5 percen keresztül. És amikor azt hiszem, ennél nem lehet igazán érdekferszítőbb a lemez, akkor bizony most fognak érni a kellemes meglepetések!
A Spineless is elég érdekesen kezd el hömpölyögni, leginkább azért, mert zongoranyitányra számítottam, mellé remekül passzoló ének és ambient kórussal és ettől a hideg kezdett kirázni, jó értelemben. Aztán meghallom ahogy a nagyon sötét tónusú melódiák a mélyrehangolt gitárra indulnak be, rögvest elragadott a hangulat! Lassú, illetve középtempója és jellegzetes breakdown-ja miatt ez a dal maga a pusztítás! Az utána rákövetkező dinamikusság csak még jobban megemeli a mércéjét és mint egy, az elején még lappangó vírus, gyors iramban kezdi felfalni az emberi szervezetet.
Két dolog, ami nagyon felketltette a figyelmemet a King Of Ruination-nél. Az első, hogy a dal kísértetiesen a Meshuggah együttes vonásait, hangzását hordozza magában! Gondolok itt színezésekre és strukturális felépítésére, igaz, nem olyan komplex, mint az ihletadó együttes. A második pedig nem más, mint Ben Duerr vokalista a Shadow Of Intent együttesből. Mély hörgése esszenciálisan is kifogástalanul illik ehhez a tételhez! a mélyrehangolt girárok, a sötét-kaotikus atmoszféra exponenciálisan terjed szét ebben a dalban, és Ben hangja ehhez az igazi hab a tortán.
A Casket Of Rust, ami az új lemez egyik beharangozója volt. A nagyon kísérteties akusztikus gitárintrójával pedig többszörösen is hidegrázósan fut végig a hátamon. Ezt pedig az utána következő sötét melódia tovább fokozza, hogy a sötétség mégjobban szétáradjon ezen a tételen. Meg kell jegyeznem, hogy talán ez a daluk a black-es elemekkel, a progresszív komplex megoldásaikkal nálam abszolút elnyerték az elismerésemet, mert annál nincsen izgalmasabb, minthogy aprólékos és gondos odafigyeléssel adagoljuk a deathcore világába a különböző zenei megoldásokat és ezáltal egy igazán különlegesen művet kapjon az ember.
Az I, Divine ugyanúgy bővelkedik horror és elrettentő, kisérteties elemekkel, amiktől a szőr is feláll az ember hátán és ez a tétel méltán bizonyítja azt, hogy lehet hova fokozni a hátborzongató atmoszférát és hangzásvilágot anélkül, hogy vesztenének a modern hangzásból, vagy hogy a gitárjáték ne legyen változatos. A vokálok is remekül váltakoznak a sejtelmesen selymes tiszta énektől elkezdve, a károgós black-es scremen keresztül egészen a mély hörgésekig. A végére berakott akusztikus outro pedig még indokolatlanul is remekül illeszkedik a dalhoz zárásként.
A Malevolent Force egy hátborzongató kürtindulóval kezd, és szabályos törzsi indulóval hívja csatába az elátkozottak légióit, hogy szentségtelen harcba induljon a világmindenség ellen és ez intenzitásában és mélységében sem mutat kíméletet. Sok helyen már-már aggresszív groove-os indulatával is képes egész világokat kárhozatba taszítani, ami mellé a tiszta vokál is remekül adja a hangulatott hozzá. A Háttérben szóló csordaüvöltés is igyekszik ezt a horda jellegű hatást megadni hozzá, azonban a dal a felénél mintha picikét belágyulna, egyfajta vihar előtti csendet teremtene. Végül ismét újra a kietlen harcmezőkre térünk vissza, ahol csont törik, acél reped meg, vér bugyog és lélektelen holtestek tengere látható egészen a kietlen messzeségben.
Az Accelerated Demise kicsit elüt a többi daltól, hogy a sok tempós rész és remek progresszív rész mellett itt-ott felbukkannak pár stoneres tónusok is, amik kreativitás terén elég szolidak, de az elején még valahogy nem fogta meg a fantáziámat a sok sötét tónus mellett. Ez a dal tényleg picit kilóg a sorból.
A következő számnál a Blood And Teeth-nél is körülbelül egy ilyen érzésem támadt, amikor meghallottam a zongorát, mert viszonylag lágyan dallamos és pop-os. Az utána következő rész viszont mindenért kárpotólt és majdnem azt hittem, hogy a lemez végén már valami rossz viccbe kezdenek a zenészek átmenni! Talán az összezavarás volt cél… Mert az biztos hogy egy időre elvonta a figyelmemet a váltás, de a dal önmagában viszont nagyon fogékony refrénnel rendelkezik és ereje teljében burjánzik!
A Zárótétel, a Curse Of Flesh ismét felvonultat egy vendég vokálost, méghozzá Matt Heafy-t a Trivium énekes-gitárosát, és azt kell hogy mondjam, záródalnak remek választás és Matt hangját sem tudom kifogásolni. A dal meg maga a deathcore-os epikusság iskolapéldája! Technikai tudásban nincs hiány itt sem, de aggresszióban és komorságban sem szűkölködik.
A Death: An Anthology a maga 59 perces játékidejével engem 110%-osan megvett, mégha voltak is a lemez végén zavaró tényezők, de összességében egyáltalán nem vettek el a lemez lendületéből, de leginkább éjfekete sötétségéből és progresszivitásából nem!
