A Rage a metal univerzumának egyik állócsillaga: csaknem négy évtizedes pályafutásuk alatt folyamatosan jelen voltak a színtéren, a mostani a 25. stúdióalbumuk. Heavy/speed/power muzsikájuk kisebb kilengésekkel, súlypontáthelyezésekkel a kezdetek óta ugyanazon a csapáson halad – amit kritikusaik akár önismétlésnek is nevezhetnének. Azaz a Rage ma is ugyanaz a banda, amit a ’80-as évek második felében megismertünk és szerettünk, annyi különbséggel, hogy Peavy hangja mélyebbé vált, és zenéjükben valamivel hangsúlyosabbá váltak a power metalos jegyek.
„Aki egy lemezt ismer tőlük, az mindet ismeri” – mondhatnánk, amiben van is némi igazság, így Wagner úréknak egyetlen érvük lehet arra, hogy legújabb kori alkotásaikat is meghallgassuk: ha rendre emlékezetes, jó nótákat írnak. És ez általában sikerül is nekik. Mondjuk, ez alkalommal durván nagy dózist kapunk a Rage muzsikájából, hiszen az Afterlifelines dupla album, amelynek Afterline szekciójában 11, Lifelines fejezetében pedig 10 szerzemény kapott helyet.
A zenekar egy ideje ismét trióként működik: a Resurrection Day albumon és a Spreading the Plague EP-n közreműködő gitáros, Stefan Weber távozott, így a bandát Peavy és a 2015 óta csapattag Vassilios „Lucky” Maniatopoulos dobos mellett a Resurrection…-ön debütált Jean Bormann gitáros alkotja.
Nem véletlenül olyan az anyag tagolása, a dalok csoportosítása, amilyen. Az első felvonásban hangzik el a gyorsabb, dallamosabb nóták legnagyobb része, míg a második félidőben az epikusabb, középtempós, illetve lírai szerzemények dominálnak. Az Afterline ciklus egyértelműen jobban tetszik, a második felére, úgy érzem, egy kissé elfárad, túl hosszúra nyúlik az anyag. Próbaképpen fordított sorrendben is meghallgattam a két részt, ám ezt követően is kitartok a fenti állításom mellett.
Hogy a közepéről kezdjem, A Cold Desire ugyanúgy zongorás-vonós intróval kezdődik, mint szűk 40 perccel korábban az egész anyagot felvezető In the Beginning. A Root of Our Evilnek és a One World-nek is egész jó a refrénje, utóbbi dal mögé egy szerényebb szimfonikus zenekari hátteret is varázsoltak. A Dying to Live és az In the End nem lassú, hanem hangulatában lírai nóta – mindkettő tetszik, abszolút helyük van az előadás dramaturgiai ívében. A Lifelines az anyag leghosszabb, csaknem tízperces szerzeménye, amely a sebesség három szintjét is megjárja, az utána következő Interlude-ban pedig korábbi Rage-nóták motívumai csendülnek fel.
A dupla album dalainak sorát stílusosan az In the Beginning nyitja, és az In the End zárja, amelyek keretbe foglalják a nótákban elmesélt történeteket. Az afterlife jelentése utóélet, a lifelines-é pedig életvonalak, amelyek együtt egyfajta ciklikusságot sugallnak, a létezés végtelenségébe vetett hitről tanúskodnak.
Az első korong eleje igen erősre sikeredett: az End of Illusions, az Under a Black Crown és az Afterlife is kellően súlyos, lendületes, fogós nóta, az első igazán emlékezetes refrén azonban a Mortal című szerzeményben érkezik, a második pedig a Justice Will Be Mine-ban hangzik el. A Shadow World sem rossz szám, a régi szép időket azonban az ezt a felvonást záró Life Among the Ruins refrénjével sikerül megidézniük.
21 nóta csaknem 86 percben: míg más zenekarok három-négy év alatt szenvednek ki magukból 8-10 új nótát, a Rage csak úgy ontja magából a friss ötleteket, és Peavy-nek még ennyi idő után is jutnak eszébe a világ által eddig nem hallott dallamok, témák, refrének. Ha a műfajt nem is ők fogják megújítani, ez mindenképpen becsülendő bennük. Nekem minden alkalommal sikerült egyben végighallgatnom az anyagot, a Rage felé kevésbé elkötelezetteknek azonban lehet, hogy érdemes külön időt szánniuk a két felvonásra.
