Ez az anyag csaknem egy évvel ezelőtt látott napvilágot, úgyhogy akit érdekelt, az nyilván már rég rátalált. Az én radaromon azonban csupán az idei év első hónapjaiban bukkant fel, hogy aztán makacsul meg is vesse magát a lejátszási listámon. Gondoltam, írok róla, hátha van olyan, akinek még fel tudom rá hívni a figyelmét.
„Öt évvel ezelőtt, mindenféle terv vagy ambíció nélkül kezdtünk próbálni. Akkoriban éppen nem volt zenekarunk, így természetesnek tűnt, hogy együtt jammeljünk. Senki nem sejthette, mi sül ki ebből az egészből, ám miután úgy döntöttünk, hogy egyesítjük erőinket, elszabadult a pokol” – idézi fel a kezdeteket a holland énekes-gitáros, Peter van Elderen, aki honfitársával, Marcin Hurkmans dobossal kettesben hozta össze a TankZillát. (Érdekes: a koncertfotókon úgy látom, élő fellépéseikre sem igazoltak le maguk mellé legalább egy basszusgitárost.)
„A Sátán megbaszott egy Panzer harckocsit, és ennek a násznak a gyümölcse a TankZilla” – írja kiadójuk. Van Elderen némileg finomít ezen a definíción: „Elég nehéz leírni a zenénket, de a ’stoner blues swamp boogie’ kifejezés elég jól lefedi azt, amit játszunk. A Covid-járvány időszakában egy tucatnyi dalt írtunk, amelyek közül tizenegy hallható ezen a lemezen.”
A zsánert esetükben olyan kifejezések lövik be, mint a heavy psych, stoner, retro rock, vintage rock, psychedelic rock, proto rock, sludge, doom. Mindezek ismeretében valószínűleg nem mondok semmi meglepőt azzal, hogy az anyag stílusában a régi időket idézi, megszólalásában azonban abszolút modern. Rock and roll, boogie, blues, túlnyomórészt ráérős középtempók, kellően tömény, zsíros megszólalással, nyakszaggató riffekkel, fogós témákkal, azaz remek dalokkal. A produkcióból jó adag Corrosion of Conformityt és Karma to Burnt, az énekből Pepper Keenant és Glenn Danziget hallok ki, de az olyan daloknál, mint a Crossroads vagy a Wrong Place, a Lynyrd Skynyrd neve is beugrott. A legjobban éppen ez utóbbi nóta felpörgése nyerte el a tetszésemet, de a Down Below témázgatása is izgalmas. A Brother from Another Mother blues-os eleje legalább annyira humoros, mint autentikus, hogy aztán a dal alapriffje leszakítsa a fejünket. A Diggin’ 4 Gold retró revival-je és húhúúú-s vokálja hallatán még egy párhuzam jutott eszembe: a Jesse Hughes vezette poénbanda, az Eagles of Death Metal, akik mindenféle pozőrködés ellenére is keményen odateszik az ehhez nagyon hasonló témákat. A lemezt záró Hard Way-ben pedig van Elderenék már-már panterás feszességgel verik be a betonba az ólomsúlyú, acélkeménységű riffeket.
Összességében, a TankZilla mindegyik számában van emlékezetes téma, kapaszkodó, úgyhogy mára a teljes dalcsokor kellemes hallgatnivalóvá cementálódott nálam. A maga műfajában tökéletes anyag, úgyhogy a duó egy esetleges itthoni klubkoncertjére az elsők között vennék jegyet.
