A The Quill egy 1986 óta létező svéd csapat, akiknek az idei már a 11. stúdióalbumuk, nekem azonban csupán most volt szerencsém találkozni velük. Kiadójuk és ők maguk is hangsúlyozzák a zenekar ’70-es évekbe visszanyúló hard rock gyökereit, a mai irányvonal azonban inkább a heavy/stoner muzsikák felé mutat, amit NWOBHM-s ízekkel fűszereznek.
A The Quill a hűségesek bandája: felállásuk a második nagylemez óta változatlan (annyi kiegészítéssel, hogy akkor még külön billentyűsük is volt), azaz a mostani anyagot is a Magnus Ekwall – ének (Ayreon, Mountain of Power), Christian Carlsson – gitár, Roger Nilsson – basszusgitár (Spiritual Beggars, Arch Enemy, Firebird) és Jolle Atlagic – dobok (Hanoi Rocks, Electric Boys, Firebird) négyesnek köszönhetjük.
Egy kissé bizarr ellentmondásnak gondolom, hogy bár számos alkalommal meghallgattam az anyagot, a számcímeket látva sokáig egyetlen refrént vagy emlékezetes témát sem tudtam felidézni belőle, mégis azt éreztem, annyira minőségi muzsika, hogy akár még az év végi Top 10-es listámon is helyet kaphat. Mostanra persze változott a helyet: kapásból beugrik a Wheel of Illusion vagy az Elephant Head refrénje, ahogy a Wild Mustang szépséges gitártémája is ott visszhangzik a fejemben.
A klasszikus Black Sabbath nóták súlyosságával indul a címadó szerzemény, amit némi Spiritual Begars-os szintiháttérrel is megtámogattak. Ennél is feltűnőbb azonban, hogy a dal ritmusa egy az egyben Iommiék Children of the Grave-jére hajaz, ráadásul itt Ekwall éneke is nagyon Ozzy-s. Ahogy haladok tovább, az anyag mélységei felé, egyre kevésbé zavar az említett párhuzam, ugyanakkor, ha akarnék, Spiritual Beggars-os, Spirit Adrift-es áthallásokat is felemlegethetnék, de igyekszem inkább a lemez értékeire koncentrálni. Nincs nehéz dolgom, hiszen a dalok jók, fogósak, változatosak, a zene sodor magával. A Wheel of Illusion albumról is elmondhatom, amit nemrég a TankZilla debütjéről: egyszerre múltidéző és modern anyag, nevezhetjük old schoolnak, a retró, vintage kifejezésekkel azonban óvatosabban bánnék. 🙂
A nagyszerű Rainmakerrel némileg eltávolodnak a Sabbath-os főcsapástól, és inkább a Monster Magnet lebegős space rock nótáinak ívét követik. Ekwall végre rátalál a saját hangjára, engem pedig végképp elvarázsol a csapat muzsikája. A lendületes Elephant Head-et honky tonk zongoraszólam színezi, a Hawks & Houndsban ismét a pszichedelia dominál, a Liberben pedig a Black Sabbath frontemberének orgánuma és a stoneresebb, pattogósabb zene ad egymásnak randevút.
A Sweet Mass Confusion megint nagyon Sabbath-os nóta: „Ozzy” énekel, az egymást váltó tempók a ’70-es évek Birmingham-jét idézik, a dob is úgy zörög, mint Bill Ward legszebb pillanataiban (a dal címéről már nem is beszélve, amely Iommiék Sweet Leaf-jét és Wheels of Confusion-jét juttathatják a hallgató eszébe).
A The Last Thing elején ismét röpke űrutazásra indulunk, hogy aztán a földre visszatérve a zenének ez a furcsán izgalmas, Sabbath-os, Spiritual Beggars-os elegye ragadjon magával. A dalt úgy keverik le, mint Iommiék ’73-ban az A National Acrobatot.
A csaknem nyolcperces Wild Mustang középtempója a harmadik, negyedik perc végére már-már unalmassá válik, ám ekkor érkezik az éteri, elégikus szóló, amiből aztán szárba szökken az egész anyag legszebb dallammenete, ami minden addig hallott téma elől „ellopja a show-t”. Itt már szó nincs Black Sabbathról, Monster Magnetről vagy Spiritual Beggarsról; így, ilyen fennkölten, ilyen mély nyomokat hagyva kell lezárni egy előadást!
A svédekre hallhatóan erős hatást gyakorolt a Black Sabbath munkássága (a lemez címe is a ’72-es Vol. 4 album nyitónótája, a már említett Wheels of Confusion címére rímel), azonban az Ozzy-s, Iommi-s sound más ízekkel való elegyítése – szerencsére – egy új minőséget, hoz létre.
Adtam már lemezre öt pontot ebben az évben? Nem? Akkor éppen itt az ideje.
