Nem tudom, ki, hogy van vele, de van pár bandám, akiknek a bulijai az „elátkozott” jelzőt kapták tőlem. No, nem a problémásságuk miatt, hanem mert valami okból kifolyólag az istennek sem tudok eljutni rájuk. Ilyen a Bornholm, az Aornos, no meg az Akela. Főnökék valamelyik hepajára már vagy tavaly ősz óta próbálok eljutni, de persze, valami mindig közbejött, lekéstem, elfelejtettem, elütött egy tank, rám esett egy repülő. Most végre nem. Leszámítva a szomszéd általi akadályoztatást, de az már picsafüst volt az eddigiekhez képest.
Így hát el is indultam szépen a másfél órás utamra (igen, ha a világ végén laksz, minden messze van), a héven kipattintottam a seremet, így miközben iszogattam, bevillanhatott ama fájó tény, hogy otthon hagytam a fotómasinériát :-p . Ugyanekkor az is bevillant, hogy a powerbank is otthon maradt (gyors testrész átvizsgálás, igen, a fejem, a p**m is megvan). Akkor spórolhatok az enerdzsível, pedig fotóznom, hazajutnom, meg fizetnem is tudnom kell az este folyamán. Eme problémák elemezgetése közben nagy nehezen be is értem a Barbába, de előtte fél órát aszalódhattam a napon, bőrkabátban, ugyanis már meg kellett várnom a beengedést is.
Szokásos gyors pacsik, hellók, a nyitó ser-whiskey megvétele után be is készülődtem a színpad elé, ahol is a Stress zenekar látványképe teljes pompájában készen állt a délutáni kezdéshez sárkánnyal, a horrorfilmbélihez hasonlító apácával, meg ami kellhet még.
Itt el kell ismernem, nem túl sokat tudok róluk. Persze a Kísértet kastély albumukat én is hallgattam anno egyszer-kétszer, de ennyiben ki is merült az ismeretségünk, így nagyon kellemes meglepetés volt ez a koncert, ugyanis minden hibája ellenére egy nagyon pörgős kis felvezetőbulit csaptak, és hiába a korai kezdés, egész szép kis tömeg gyűlt össze rájuk, de elsődleges elismerésem a fiatal siserehadnak jár, akik az egész buli alatt lelkesen tartották a zenekari zászlókat és teljes beleéléssel buzdították a fent szereplőket.
Itt kellett rádöbbennem, a kor sajnos senkit nem kímél, így bizony Lőrincz Tibor se tudja letagadni a maga 65 évét, de arra büszke lehet, hogy ez sem a hangján, sem pedig az életerején nem látszik. Nem szántotta fel ugyan a színpadot, de apró termete ellenére igazi jelenség volt, orgánuma tökéletesen kitöltötte a teret, együtt élt a zenészekkel, és módjával ugyan, de a közönséggel is rendszeresen kontaktolt. A Félelem városa és a Nukleáris világ nagyon jó ízelítő volt a zenéjükből, a banda a csekély közönség ellenére teljes beleéléssel nyomta a bugit, a háttérben futó, valamennyire a zenéhez kapcsolódó filmjelenetekkel pedig elég lendületessé is tették, hogy még véletlenül se üljön le az egész. Bár erre kevés esély volt. A két nóta után maga mellé szólította – a mostanában elválaszthatatlan énekes kollégáját – Bíró Icát, azaz a Metál Ladyt. Neki is megmaradt a humora, lelkesen rázta mindenét, ami van és pár csípős beszólásra is futotta, a magánéletbeli háborúk ellenére pedig vitalitása ugyanakkora, mint amikor fitnesz Ladyként élt a köztudatban. A három ismertebb nótája ( Ébredj fel, Kegyetlen hajsza, Egy falka, egy vér) után visszakanyarodtunk a Stressz záró dalaihoz, így azért nem maradtunk le az egyik legismertebbről, a Rockvárosról sem, búcsúként meg természetesen a Kísértet kastély nagyon jó zárószámnak bizonyult, a végén már én is ott danolásztam velük, bizony még elhallgattam volna pár számukat.
Sima ötpontos buli lehetett volna, ha a Barba átka nem szólt volna közbe. Sokat mozogtam (ekkor még azért volt rá lehetőség), hol itt, hol ott hallgattam a fellépőket, ennek ellenére a hang néha bizony a katasztrófánál is katasztrófálisabb volt, ami külön feltűnő volt, hogy alig egy hónapja voltam egy bécsi „klub-buliban”, így még inkább fájt a különbség, ez azonban nem a banda hibája, ezért mégis megadom a maximumot. El is döntöttem, elengedem ezt a részt mára 🙂 .
A rövidke szünet miatt sajnos a köv kör pia megvétele/elfogyasztásán kívül másra nem jutott idő. Alig, hogy zsebre vágtam a repoharat, már fel is csendült az Akela bevonuló zenéje, így rohanhattam is, hogy erről is végre sikerüljön csinálni egy normális felvételt, mialatt kicsit féltem is, mi lesz, ha már csak a nosztalgia az, ami vonzó lesz az egészben, és az amúgy is ingatag lábakon álló jó kapcsolatomat az Akelával egy lehangoló és csalódott írással vágom végképp rövidre…
És számomra itt indult el az igazi buli :-). Ez azért már inkább az én zeném, nem megbántva a Stress zenekart sem, de a thrash (még, ha a maga magyaros, rockos felhangjával is) jóval közelebb áll hozzám, mint a heavy metal. Sajnos már az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára Akela bulin (az tuti, hogy akkor még Zsolt gityózott), ezért szoknom kellett az új felállást, feelinget, meg a plusz tizenx évet…
Ezen azonban nem nagyon volt időm sokat vacillálni, az intró után berobbanó Nagy az isten állatkertje tökéletes lendületadó szám, de jött utána izibe a Fenevad, és társai, hogy az első harmad zárásaként az egyik kedvenc nótám, a Nekik mondd is felcsendüljön, ami, bármely döbbenetes, de ugyanúgy aktuális, és ugyanúgy tökéletesen rávilágít a magyar társadalom máig katasztrofális kapcsolati-családi helyzetére…
És bizony, a folytatás sem bizonyult rossznak, továbbra is jöttek a jobbnál jobb dalok. A fiatalkoromban a Nyugati lépcsőjén koncert előtti tarháláskor eldalolt Ki ad nekem pénzt?, A továbbra is széles körben elutasított és elítélt korán kelés ellen írt himnusz, a Döntsd el…!, de most először hallottam élőben a „mindenek felett álló” Apartheid-et is.
És, hogy milyen az új Akela? Meglepően jó. A tényeken itt sincs mit szépíteni, a Félelem születése óta eltelt 30 év, sajnos. De az Akela még mindig itt van, és szerencsére a számok jól öregedtek, vagy, ha pontosabb vagyok, inkább azt mondanám, semmit sem öregedtek 🙂 . Mind a zene, mind a szövegek a mai napig bárhol elhangozhatnak, nem érzed úgy, hogy egy porlepte gramofonról lopták volna. Kellően ütnek a riffek, a dallamok simán élvezetesek, Főnök pedig most is az, mint 30 éve. Szerintem még jól is tette, hogy nem ragadt bele a múltba, az eltávozó tagokhoz nem ragaszkodott mindenáron (na jó, a Zsolt egy kicsit hiányzik), hanem szépen pótolta őket a fiatalabb generációk egy-egy tehetséges zenészeivel, így, amit ez a koncert is tökéletesen reprezentál, az Akela lendületessége, csibészsége továbbra is érezhető minden egyes számban, ami felcsendült, elhangzott.
De, hogy ne kalandozzak nagyon el a bulitól, az uccsó harmad nótái is ütöttek, sőőt, inkább azt mondhatnám, hogy a legerősebb harmada volt a bulinak, ugyanis a Nyomás-Rockernek születtem-Fekete bárány-Közeleg . . .-Felkészültem a halálra ötösfogatot elég nehéz levezető szakasznak tekinteni.
Katona Laci példásan lenyomta ezeket a számokat is, az Arany Máté – Kovács Attila – Mezőfi József gitártrió pedig tökéletesen lehozta a dalokat, olyan beleéléssel, lendületességgel, mintha a saját nótáik lennének (valamennyire azok is 🙂 ), nem is nagyon érheti szó a ház elejét. Csendben jegyzem meg, hogy lentről tisztára azt hittem, hogy a fiatalkori Zack Wylde van a színpadon, csekkoljátok le a képeken, hogy szerintetek is, vagy csak addigra már sok volt a sör-tömény adagom. Ahogy elértünk a Közeleg… nótához, tudom, tudom, uncsi már, de ez az „atom-nóta” is egyre inkább aktualitását nyeri, sőt, brutkóbban, mintha a ’80-as, jód-osztogatós évben készült volna és legnagyobb bánatomra a légóvó szirénát nem volt alkalmam újra átélni, de ezt a Főnök bővebben kifejti a lentebbi kis videóban:
Ahogy az eddigiek szerint remélem leszűrtétek, én nagyon élveztem a bulit, pár szám hiányzott ugyan, de, hogy nagyon jó repertoárral és hatalmas energiákkal jöttek, az tagadhatatlan tény. Biztos (remélem!), hogy megyek még farkas buliba, és mindenkit arra bíztatok, akár voltatok (vagy lesztek), akár vagytok rajongói Főnökéknek, egyszer még mindenképpen menjetek el valamelyik bulijukra. Felejthetetlen élmény, és szép emlék lesz, mert bizony, sajnos sosem lehet tudni, meddig lesz még Akela (ez vonatkozik a Stress-re is)… És egy új album se lenne rossz…
A soron következő szomorkás szünet és egy újabb ser után, amit az Akela buli vége okozott, elérkeztünk végül is a fő zenekarhoz, a Pokolgéphez (Totális Metál). No, őket aztán tényleg ki tudja, mikor láttam utoljára élőben, de ez is legyen az én gondom, a lényeg, hogy most egy kalap alatt őket is sikerült megnéznem. Nem is gondoltam volna, hogy még mindig ekkora tömegeket meg tudnak mozgatni. Már az Akela is szinte telt házzal futott, de itt, majd dugig voltunk.
Na, Kalapács Józsiék már a szó szerint vett nagy csinnadrattával indítottak, feltolt hangerő, lángcsóva sor, tekintélyt parancsoló bevonuló nóta (esküszöm, utána nézek, ki találta ki ezt a bevonulós izét. Az első emlékem talán a Moby Dick és a Metallica lehet, de ez nem tuti), ahogy az kell egy főzenekarnak :-).
Mivel egy fasza kis szado-mazo cuccban jelent meg, valahogy adta magát, hogy a Maszk nótával indult a buli, ami, ebben az olvasatban, meg egyébként is teljesen jó volt. És innentől, akik sokat járnak Pokolgép bulikra azoknak nem újdonság, egy totális ( 🙂 ) rock-ünnepély vette kezdetét. Ahonnan senki sem hiányozhat…
Igen, még Buga kolléga is egyszer csak megjelent mellettem 🙂
És ha már rock-ünnepélyként aposztrofáltam a bulit, elvárható volt, hogy olyan is legyen, ezt pedig a jól összeválogatott dalok is megmutatták, sőt, mivel be kell valljam, csak a klasszikus felállást követtem úgy, ahogy, volt bennem félsz, hogy minden puskaport ellődöznek. Itt is kőkemény sorral nyitottak, ha egy Totális metál – Átkozott nemzedék – A harang értem szól csokrot annak tekintünk :-). De az egész történet simán ment, az emberek vevőek voltak a hepajra, a hangulat kiváló volt, Józsi, és a valóban klasszikus felállás csont nélkül tálalta a minőséget, a közönség pedig simán lehozta volna a bulit énekes nélkül is, amit a lentebbi videó is jól bizonyít:
Ha valaki azt hiszi hogy ezt nem lehetett fokozni, nagyot téved, ugyanis Rudán Joe partiba dobása bizony ezt eredményezte. Az ő idejében már végképp nem követtem a zenekar életútját, de Rudán Joet nem ismerni, azért szó szerint bátor dolog lenne, a vele nyomott dalok, duettek végképp egy magasabb polcra tették a Pokolgépet (Totális Metal!!).
Így hát repkedtek a további slágerek. A harang értem szól, Hol van a szó, Éjszakai bevetés, A háború gyermeke, Pokoli színjáték, A jel, hogy csak az igazán nagyokat emeljem ki a rengetegből.
De azt is be kell valljam, hogy egy idő múlva, kicsit már sok volt nekem a sok pozitív visszacsatolásból. Kezdtem érezni, hogy nekem ez már sok. Az X-edig „fogjuk meg egymás kezét” dal, A túl sok Sunshine-érzet nekem már sok volt, és egy kicsit el is fogyott e téren a lendületem. Becsülettel hallgattam és figyeltem, de nekem ez már „túl-rock” volt, ami nem a zenekar hibája, az én világom a túlságosan komor és kemény, ami ennél tovább már nem juthatott. Ellenben szerencsére még sok cimborába beleszaladtam (Buga akkor már rég eltűnt), hisz ott volt Zsilett, Mirr-murr, pár régi iskolatárs, így kicsit szocializálódtam is.
Mindent egybevetve egy nagyon színvonalas hazai rock/metal estéhez volt szerencséje, aki elment rá, és személy szerint az Akela volt számomra a legpozitívabb meglepetés, az egész szervezésre és a zenekarokra egy rossz szót nem szólhatok, aki ott volt, felejthetetlen élményt kapott emlékül.
Ja, és a telóm is bírta, így nem kellett gyalog felcaplatnom a hegyre, ez sem mellékes dolog 🙂 !
