Hogy izgatottan vártam-e Kerry King első szólóalbumának megjelenését? Nem mondhatnám, hogy tűkön ültem, ugyanakkor kíváncsi voltam, mit hoz össze az a thrash metal supergroup, amelyben többek között a Slayer egykori gitárosa, valamint Mark Osegueda, a Death Angel jelenlegi énekese és Phil Demmel, a Vio-lence volt gitárosa egyesíti erőit. Másrészt, többször leírtam már: engem a Slayer első öt albuma tett a csapat rajongójává, életművük 1990 utáni részével nem igazán tudok mit kezdeni, az a Slayer már nem az én bandám. És bár sejtettem, hogy Kerry bátyó ez alkalommal sem fogja meghazudtolni önmagát, nem ad alább a keménységből és a gyorsaságból, nem gondoltam, hogy az új felállás ontani fogja magából a hőskort megidéző, idővel ugyanúgy klasszikussá váló, tömegeket beindító thrash-remekműveket.
Ám láss csodát: Kingéknek sikerült egy ütős, a Slayer-rajongók széles körét megszólító dalcsokorral előrukkolniuk. A főnök például egy pillanatra sem engedte Oseguedának, hogy dallamokat csempésszen az énektémákba: a frontember végig egy hangon üvölt, s bár az ő jelenlétének köszönhetően némi Death Angel-es íze is van a muzsikának, Tom Araya helyét kell betöltenie, ezen a poszton a jól ismert, pokol-szalonzenekari megszólalást erősítenie. (Szólóalbum ide vagy oda, Kingtől csak valami slayeres cuccot várunk, nem?).
A zene pedig tényleg a gitáros anyabandájának szellemét idézi meg, patikamérlegen adagolva a siker zálogául szolgáló szélvészgyors témákat, illetve a South of Heaven–Seasons in the Abyss korszakos bólogatós, döngölő középtempókat. Nekem ez utóbbiak jönnek be igazán: KK-ék már a nyitó, instrumentális Diablóval megvettek maguknak (amivel meg is írták koncertjeik felvezető nótáját), de a Toxic is a kedvenc nótáim közé tartozik. Utóbbit mintha a ’80-as évek végéről mentette volna át King erre a lemezre. A Shrapnel is izgalmasan kezdődik a mély, vonós-szerű gitárral, majd az intenzív, sűrű dobjátékkal, amely hangzás és ritmusok aztán később is visszaköszönnek a dalban.
A gyors számokra pedig azt mondom: persze, ilyenek is kellenek egy Slayer-… pardon, Kerry King-albumra, de ezekből számomra tizenkettő lenne egy tucat – ha nem színesítenék ezeket is olyan finomságokkal, mint például a Where I Reign második harmadának tördelt ritmusa, középtempóra lassulása. A valamivel visszafogottabb Trophies of the Tyrant egy bizonyos pontján pedig éppen ellenkező irányba mozdulnak: érezhetően fokozzák a tempót. A Two Fists újabb színt hoz a palettára: mintha egy hardcore banda nótájának feldolgozása lenne, emiatt egy kicsit ki is lóg a dalok sorából, de tudjuk, Kingtől ez az irányzat sem áll távol.
A „húristenek” időnként egész izgalmas gitársoundot produkálnak, és még a szólókban is van valami egyéni, karakteres, ami több, mint tekerés, darálás – dallammeneteket, koncepciót vélek kihallani belőlük. Vannak pillanatok, amikor azt érzem, egy kissé sok a 13 nóta, ám az anyag elég változatos ahhoz, hogy az utolsó percekben se unatkozzunk.
Nyilván nem véletlenül nem Slayer néven fut a projekt, ugyanakkor a régi zászló alatt sem vallanának szégyent ezzel az anyaggal. Nekem jobban tetszik, mint az utolsó négy-öt Slayer album. Erős négyes.
